- Azt hiszem, most már elég nagyok vagytok ahhoz, hogy meséljek nektek a Wihar-szigetekről – mondta Lánci bácsi egy nyári délután.
A gyerekek izgatottan néztek egymásra. Kisgalamb szájában megállt a mézes süti, Okoska elnémult, pedig épp valami hatalmas bölcsességet kívánt volna kinyilatkoztatni a többieknek, és még Jofi is abba hagyta a fészkelődést.
- Wihar-szigetek – bizony, csodálatos hely az! – Lánci bácsi kis szünetet tartott, mintha csak végiggondolná, hol is kezdje, aztán egy nagy levegővel belefogott a történetbe:
- A keleti óceán végtelen térségein hetekig lehet hajózni anélkül, hogy partot látna a tengerész, pedig nézi ám a távcsövével, szüntelen fürkészi a látóhatárt, látszik-e már a kikötő! Amikor aztán feltűnik egy keskeny kis földcsík, máris boldogan kiált: Föld! Föld! Kikötő!

Hanem a Wihar-szigeteket nem lehet ilyen egyszerűen észrevenni. Aki nem tudja, hol keresse, elvéti a szemével. A Wihar-szigeteket ugyanis mindig köd borítja, rejtő, gomolygó köd. Csak úgy látszik messziről, mint egy felhőfolt az égen, vagy pára a víz felett. Ha meg mégis arra veszi az útját a hajó, a kapitány azt látja, hogy villámok csapkodnak a ködben, rémítő fényvillanások, égiháború, vihar – azt pedig kikerüli minden hajós, ha csak teheti! Ezért aztán nem is mennek a sziget felé – pedig ha tudnák!
A vihar, az égiháború, a villámlás csak álca. A ködfátyol mögött egy csodálatos kis szigetcsoport bújik meg, a Wihar-szigetek. Dús, zöld lombú fák, csobogó patakok, színes virágszőnyeg, tarka tollazatú madarak… Na jó, ilyet látni máshol is, de a szigeten élő csodálatos lényekkel sehol máshol nem lehet találkozni. Itt lakik a mezőn Tihamér, a világ legszelídebb sárkánya, aki nem is olyan gyáva, mint ahogy gondolják róla. Egy kis erdei tisztáson verte fel sátrát a szeleburdi kis kék angyal, mellette az öreg katicabogár, aki elajándékozta a pettyeit. A gyümölcsös egyik almafáján pedig ott a két fecsegő, mindenkit kibeszélő, okoskodó alma.

Bizony, csodálatos teremtmények egész kis gyülekezete rejtőzött ide a szigetekre, ez a menedékük. Akartok-e hallani róluk?
- Igen – kiabálták kórusban a gyerekek. – Okoska azonban nem állta meg, hogy ne tegye hozzá: - Beszélő almák nem is léteznek!
- Én is ezt gondoltam – felelte mosolyogva Lánci bácsi –, amíg meg nem hallottam őket!
Jofi tágra nyílt szemmel nézett öreg barátjára. – Te tényleg voltál a Wihar-szigeteken?!
- Ha nem lettem volna, hogy mesélhetnék róla? Voltam bizony! Éppen hogy Tihamér, a világ legnagyobb és legszelídebb sárkánya vitt oda, amikor eljött meglátogatni.
Erre már nem tudtak mit felelni a gyerekek. Mindegyikük tudta, hogy Lánci bácsi messze földön híres sárkányszelídítő, ezt nem lehet vitatni!
- Meséld el! – hangzott fel kórusban.
- Elmesélem – bólintott komolyan az idős férfi –, de nem ma. Aki viszont holnap rendesen elmosogat otthon – és én tudni fogom, ki végzett rendes munkát a mamájának, és ki az, aki csak maszatol egy kicsit – azt délután várom itt egy kis kakaóval, és akkor majd mesélek a Wihar-szigetek lakóiról.
Ez bizony nagylelkű ajánlat volt! Lánci bácsi messze földön híres kakaóját inni és közben jó történeket hallgatni – ezért már megéri rendesen elmosogatni! Mert azt minden gyerek tudta, hogy a mosogatásnál csalni hiába is próbálna, azt Lánci bácsi úgyis előbb megtudja, mint ahogy ő odaérne – de miért is csalna? Egy kis mosogatás igazán nem nagy ár a Wihar-szigetek történeteiért!

Vissza az előző oldalra

sarkanyszeliditok.hu © Sipos Gyula - Vihart Anna I www.facebook.com/sarkanyszeliditok
Így születtek...  I  Mesék  I  A könyvekről  I  Játékok  I  Könyvesboltok  I  Programok  I  Olvasóinktól  I  Kapcsolat