- Azt hiszem, most már elég nagyok vagytok ahhoz, hogy meséljek nektek a Wihar-szigetekről – mondta Lánci bácsi egy nyári délután.
A gyerekek izgatottan néztek egymásra. Kisgalamb szájában megállt a mézes süti, Okoska elnémult, pedig épp valami hatalmas bölcsességet kívánt volna kinyilatkoztatni a többieknek, és még Jofi is abba hagyta a fészkelődést.
- Wihar-szigetek – bizony, csodálatos hely az! – Lánci bácsi kis szünetet tartott, mintha csak végiggondolná, hol is kezdje, aztán egy nagy levegővel belefogott a történetbe:
- A keleti óceán végtelen térségein hetekig lehet hajózni anélkül, hogy partot látna a tengerész, pedig nézi ám a távcsövével, szüntelen fürkészi a látóhatárt, látszik-e már a kikötő! Amikor aztán feltűnik egy keskeny kis földcsík, máris boldogan kiált: Föld! Föld! Kikötő!
Hanem a Wihar-szigeteket nem lehet ilyen egyszerűen észrevenni. Aki nem tudja, hol keresse, elvéti a szemével. A Wihar-szigeteket ugyanis mindig köd borítja, rejtő, gomolygó köd...
Tovább

Szép nyári délután volt, kint ültek a kertben, a gyerekek a híres Lánci bácsi féle kakaót kortyolgatták és úgy várták a következő mesét a Wihar-szigetekről. Lánci bácsi kényelmesen hátradőlt a székén, nagyot sóhajtott, aztán belekezdett az igaz történetbe:
- Tudva lévő, hogy minden embernek van angyala – kezdett bele a történetbe Lánci bácsi. - De nem csak az embereknek, hanem a hegyeknek, völgyeknek és országoknak is! A legnagyobb és legerősebb angyalok akár egész földrészek védelmezői is lehetnek és még a valamivel kisebbek is egész hegyláncok, óriási tavak és mezőségek fölött őrködnek. De nem minden angyal ilyen hatalmas és erős. Vannak ott is akik a tornasorban hátul állnak, nekik kisebb terület, kevesebb munka és kevesebb felelősség jut. Azért a legtöbben igyekeznek ám, hogy nagyobbaknak és erősebbeknek látszanak!
Volt azonban közöttük egy vékony kis kék angyalka. Az nem akart tülekedni, inkább oldalra húzódott és a színekről álmodozott, mert a színeket nagyon szerette! A saját kék színét is, de szerette a sárgát, pirosat, zöldet, még a barnát és a feketét is! ...
Tovább

Igazán szép nap volt. Jofi éppen Lánci bácsinál üldögélt, kedvenc székén az ablak mellett. Meleg kakaót ivott, a híres Lánci bácsi féle kakaót, tetején tejszínhabbal és csokireszelékkel. Nem volt túl forró, nehogy égesse a nyelvet, de még jó meleg, ami a hűvös őszi délutánon kellemesen átfűti a testet.
A kisfiú lassan iszogatta a kakaót és az ablakon keresztül bámészkodott. Éppen kortyolt egy jó nagyot a hatalmas bögréből, amikor az ablak előtt elfutott egy rózsa.
- Lánci bácsi - kiáltott fel Jofi - egy futó rózsa!
Az idős férfi fel sem nézett újságjából, úgy dörmögte: - van a kertben, a sövény mellett. Még mindig virágzik...
- Ez nem az, ez nem a futórózsa, hanem egy futó rózsa! Egy futó futórózsa! Láttam, ahogy bement az üvegházba! ...
Tovább

A manók a délutáni fogócska után fáradtan dőltek le az őszi avarra.
- Láttátok, milyen gyors voltam? – kérdezte az egyik. Ha versenyeznénk, az összes zöld nyulat lehagynám!
- Az semmi, én még a saját árnyékomat is lehagyom, ha igazából nekiindulok! – hencegett a másik. A többiek egy pillanatra elcsendesedtek és azon gondolkodtak, mi nagyobbat lehetne ennél mondani, de csak egy pillanatra ám, mert mindegyik igyekezett, nehogy a másik megelőzze.
- Én már annyira gyors vagyok, hogy amikor tegnap, csak úgy, edzésnek, körben futottam a réten, utolértem magam – á, így már nem is érdekes, magammal mégse szeretek fogócskázni!
- Én már nem is akarok fogócskázni! – szólalt meg az egyikük.
- Én sem, én sem – bólogattak a többiek, nehogy lemaradjanak.
Tovább

Az északi hegyek alján, Szirtfok városában született és nevelkedett az a fiú, akit később Ármány néven ismert meg és rettegett a fél világ. Már kisgyerekként kitűnt éles eszével, ügyességével, de azzal is, hogy mindig csak nyerni akart. Ha egy játékban veszített, vagy nem őt választották ki először, már hisztizett, kiabált, csalást emlegetett.
Jó kiállású, erős fiú volt. Nagyon megnyerően tudott viselkedni, ha érdekei úgy diktálták. Ügyesen színészkedett és olyan ártatlan arccal állt a felnőttek elé, hogy azok elképzelni se tudták róla, hogy valami rosszat tehetett. Később épp alakoskodó, kétszínű magatartása miatt nevezték el Ármánynak, de ő nem bánta, sőt büszke volt rá! Úgy gondolta, pontosan így kell viselkednie annak, aki el akarja érni céljait.
Ármány rászolgált a nevére.
Tovább

sarkanyszeliditok.hu © Sipos Gyula - Vihart Anna I www.facebook.com/sarkanyszeliditok
Így születtek...  I  Mesék  I  A könyvekről  I  Játékok  I  Könyvesboltok  I  Programok  I  Olvasóinktól  I  Kapcsolat