Sikerül vagy nem sikerül?
Napközis mesék, 10.

R. Csenge, által mondott szereplők: vérszívó királykisasszony, Garfield, titkos ügynök

Sípos (S) Gyula: Sikerül vagy nem sikerül?

A család férfi ága csendes, szerény és visszahúzódó volt, a nők azonban épp ellenkezőleg! Anyja és nővérei is legendás vérszívóknak számítottak, de még közülük is kiemelkedett a vérszívó királykisasszony. Az ő röpte oly csendes volt, hogy az emberek észre se vették, mikor megcsapolta vérüket. Míg a többiek zümmögtek, szörcsögtek, ő csak odarepült, szúrt, és már ment is tovább, jóllakottan. Nem csoda, hogy igazi sztárnak számított a szúnyogok között. Ha csak meglátták közeledni, már egymást bökdösték: nézd, itt repül a vérszívó királykisasszony! A lányok körülzümmögték, a fiúk kibújtak a levelek takarásából, ahol azok nedveit szívogatták, de még a szúnyoglárvák is kidugták a fejüket a víz alól, hogy láthassák őt. „A mi szúnyogunk ő, hozzánk tartozik – suttogták áhítattal -, én is ilyen leszek, ha nagy leszek!”
Kalandos természetű lány volt a vérszívó királykisasszony, hol erre, hol arra repült, keresve az egyre nagyobb kihívásokat. Vágtázás közben is elkapta a lovat, röptében is megszúrta a madarakat, és megtámadta még az elefántot is, kíváncsiságból, hogy vajon annak vastag bőrét át tudja-e döfni – és ugyan mi állhatna ellen az ő erejének?
Egy reggel zsákmányszerző, táplálkozó körútra indult. Berepült egy kisvárosi ház nyitott ablakán, mert valami meleget érzékelt bentről, és körülnézett. A szőnyegen egy hatalmas, kövér, vörös szőrű macska aludt, előtte üres etető tálka, mellette összehajtott újságpapír. „Csak egy kövér macska” – gondolta a vérszívó királykisasszony -, „de ha már itt vagyok, megreggelizek”. Ekkor egy hang hallatszott a sarokból:
-Vigyázz, ne menj közelebb hozzá, mert megöl téged is!
Vérszívó királykisasszony körülnézett, ugyan ki szólhat hozzá. A sarokban egy pók kucorgott. A vérszívó királykisasszony kissé összerezzent, mert a szúnyogok és pókok között sohase volt nagy barátság, de aztán látta, hogy ez csak egy hosszú lábú kaszáspók az, aki megszólította. A kaszáspókok pedig veszélytelenek, növényi korhadékokkal táplálkoznak. Hiába nagyok, teljesen ártalmatlanok - a vérszívó királykisasszony le is nézte őket. Így aztán csak flegmán visszakérdezett:
-Engem? Nekem egy ilyen lusta, kövér macska a közelembe se érhet! Mire felébredne, már rég megcsapoltam a vérét!
-Nana, csak óvatosan! – válaszolt a kaszáspók a sarokból. Az ott nem akármilyen macska, hanem Garfield, minden pókok réme! Ha jól megnézed, ott mellette látsz egy fekete foltot Szörnyű tragédia!. Az ott az én legkedvesebb barátom, és egyben a legtehetségesebb titkosügynökünk, Szőr Pók szétlapított teste. Nála csendesebb, fegyelmezettebb pók még nem bújt ki petéből – és mégis, látod, hogy végezte!
-Egy titkosügynök?
-Igen, mégpedig a legkiválóbb! Én pedig a társa, Miszter Pók, ugyanabból a fészekből, a fakéreg alól. Mi voltunk a legjobbak! Amikor meghallottuk Garfield rettenetes hírét, eljöttünk, hogy megnézzük őt. Itt feküdt, látszólag aludt. Szőr Pók ki akarta használni a lehetőséget, hogy tanulmányozhassa a fenevadat – és ez lett a vége…
Vérszívó királykisasszonyt azonban nem lehetett visszariasztani holmi pókok nyafogásával. Elrugaszkodott az ablakpárkányról, és már suhant is a macska felé. Körözött egy kicsit fölötte, hogy megkeresse a legjobb helyet, ahol szívhatna egy kis vért. A sűrű bundás helyekkel nem akart bajlódni. Először arra gondolt, Garfield orrára száll le, csak hogy megmutassa a titkosügynök póknak, milyen is egy vérbeli vérszívó szúnyog, de aztán meglátott egy szép kék eret a macska fülében, és nem tudott ellenálli a csábításnak. „Orr lesz a legjobb!” – gondolta, és berepült a fülkagylóba.
Ebben a pillanatban Garfield mellső lába megmozdult, és a mancsában tartott, összetekert újsággal egy hatalmasat húzott a fülébe leszálló szúnyogra. A vérszívó királykisasszony életét csak az mentette meg, hogy a légnyomás befújta a fül belsejébe, így a csapásnak csak a szele érte el.
„Hajaj, ez meredek helyzet volt!” – gondolta, és zümmenteni se mert, nehogy felhívja magára a figyelmet. „Ezt a szégyent! Egy kövér, lusta macska majdnem elkapott, de örökre!”
Garfield kéjesen elvigyorodott, majd felnézett a sarokban lapuló kaszáspókra.
-Pókocska, nem jössz le, hogy beszélgessünk egy kicsit? Adok neked szúnyogocskát!
-Fúj, te gyilkos! - kiáltotta le a titkosügynök. - Mi nem eszünk szúnyogokat, mi békés természetű pókok vagyunk! Te pedig mégis megölted Szőr Pókot, a legjobb titkosügynökünket és legkedvesebb barátomat!
Vérszívó királykisasszony Garfield fülében hallgatta a macska és a pók párbeszédét, s közben óvatosan kijjebb lopakodott. Ki akarta használni a lehetőséget, hogy amíg ők ketten beszélgetnek és Garfield nem figyel rá, elmenekülhessen. Sajnos azonban nem figyelt fel arra, hogy a macska mancsában még mindig ütésre készen áll a papírhusáng. Ahogy kiért a fül csúcsára, elrugaszkodott, hogy kirepüljön a veszélyzónából. Még épp csak megzizzent a szárnya, már lendült is Garfield mancsa, és…
Így lett vége egy bátor és büszke életnek. Vérszívó királykisasszony teste szétkenődve feküdt a papíron. Garfield – aki csak elterelésként beszélgetett a pókkal, hogy előcsalogassa a szúnyogot – diadalmasan a titkosügynök felé emelte husángját:
-Na, pókocska, jössz beszélgetni? De Miszter Pók addigra eltűnt a sarokból. Rohant vissza, ahogy csak nyolc lábából telt, vissza a fészekhez, jelenteni a tragikus hírt és figyelmeztetni mindenkit: kerüljék el messziről azt a házat, ahol a gyilkos macska lakik!



Emberke
Napközis mesék, 9.

K. Lili által mondott szereplők: emberke, űrhajó, Vénusz bolygó

Sípos (S) Gyula: Emberke

Megszületése után nem sokkal egy doktornő azt mondta róla: milyen aranyos kis emberke! Ezzel szülei is tökéletesen egyetértettek. A nagymamáknak és nagypapáknak már így dicsekedtek vele: megszületett a mi kis emberkénk! Így aztán rajta ragadt ez a név: Emberke. Így szólították szülei, nagyszülei, így becézték az ismerősök az utcából. Amikor első nap az óvodában megkérdezték, hogy hívják, ő magától értetődő természetességgel mondta, hogy Emberkének.
Vékony, vidám és kedves volt Emberke, s talán mert olyan kicsi volt, mindig a magasba vágyott. Megmászott minden fát, falat, dombot. Amikor kistestvére született és emeletes ágyat kaptak, ő rögtön lefoglalta magának a felső részt. Onnan kukucskált ki éjszakánként az ablakon keresztül a csillagokra, arról álmodozva, hogy elrepül hozzájuk.
Első űrhajóját még nagycsoportos óvodásként készítette. Egy héliumos lufi alá kis kosarat kötött, abba űrhajósnak beletette a hupikék törpikék gyűjteményéből Törp-papát és Törp-picurt és a kosárhoz erősített egy, a szilveszteri családi tűzijátékból elcsent kis rakétát is, aminek a végére hosszú gyújtózsinórt kötött anyu pamutfonalából. Elképzelése szerint a lufi felviszi az égbe a kosár-űrhajót, benne a két asztronautával, a rakéta pedig majd tovább löki őket egészen a csillagokig! Sajnos vagy a lufi emelkedett lassan, vagy a gyújtózsinór égett túl gyorsan, de még épp csak a ház fölé ért a kosár-űrhajó, amikor a rakéta beindult, egyenesen belevágódott a lufiba, ami felrobbant. Ijedten szaladt ki a család a házból – Emberkét pedig szigorúan eltiltották a tűzzel való játéktól.
Emberke nőtt, növekedett. Általános iskolába járt, amikor megnyerte az iskolai versenyt házi készítésű távcsövével, amivel a csillagokat lehetett kutatni az égen. A távcsövet pedig úgy készítette, hogy a nagyi véletlenül elveszített szemüvegét ő egészen véletlenül pont megtalálta, és annak két üvegje egészen véletlenül pont jó volt a tervezett távcsőhöz. Vécépapír-gurigákból egymásba csúsztatható rudat készített, és azokba illesztette a két üveget, így a távcső élessége és nagyítása is állítható volt. Sajnos olyan jól nem nagyított, hogy közelről megfigyelhette volna az égitesteket, de a csillagászati atlaszban amúgy is mindennek utána nézhetett. Tudta már, hogy a Föld Naptól távolabbi oldalán van a Mars bolygó. Az egy hideg pusztaság - márpedig Emberke nem szerette a hideget. Akkor már inkább a Vénusz bolygó, a Föld Naphoz közelebbi oldalán! Oda aztán már érdemes lenne elmenni! Ráadásul a Vénusz a Földről is látszik, mi Esthajnalcsillagnak nevezzük, ami olyan szép név!
Ez lett Emberke nagy álma. Űrhajóssá válni és eljutni a Vénuszra. Komoly feladat, szinte lehetetlen, de Emberke ezt a szót, hogy lehetetlen, már rég kitörölte a szótárából. Olvasta, hogy űrhajós csak az lehet, aki repülőgépet tud vezetni, annak pedig komoly egészségügyi feltételei vannak – így hát ő is sportolt. Falat mászott, futott, edzette magát, ahogy lehet. Szorgalmasan tanult, mert űrhajós buta ember nem lehet! Műszaki egyetemre ment továbbtanulni, hogy minél képzettebb legyen, és mindent meg tudjon maga is tervezni és szerelni, ha szükséges.
Első találmánya egy új, tűzálló és hőbiztos anyag volt. Azért kísérletezett ezzel, mert akkor már tudta, hogy a Vénuszon nagyon nagy forróság, 450 celsius fok van, ott nem lehet csak úgy, fürdőruhában sétálgatni! Ezért addig kutatott, addig kísérletezett, amíg egy vékony, de nagyon szilárd és hőtűrő, rugalmas anyagot sikerült előállítania. Ezt szabadalmaztatta, a tűzoltók pedig lecsaptak rá és komoly összeget fizettek neki a gyártási jogért.
A kapott pénzből Emberke befizetett egy repülőgép-vezetői tanfolyamra, valamint nekiállt megtervezni az első saját kisrepülőjét. Olyat akart kifejleszteni, ami kis helyen is elfér, biztonságosan repül és sokáig a levegőben tud maradni. Terveire felfigyelt egy nagy repülőgépgyártó vállalat is, amelyik támogatni kezdte a gép megépítését.
Már az első repülőút nagy siker volt! Emberke komoly elismeréseket gyűjthetett be és több gépet is rendeltek tőle! Ő azonban nem repülőgép-gyártó akart lenni, hanem űrhajós, ezért eladta a gyártási jogokat a nagy cégnek, a pénzt pedig befektette egy űrhajózási vállalatba, azzal a feltétellel, hogy részt vehet az űrhajós-képzésben.
Most már elmondhatjuk, hogy mindkét fél jól járt. Emberke ötletessége sok probléma megoldásában segített az űrhajó-fejlesztéseknél. Kedvessége és vidámsága pedig jó hangulatot teremtett a kiképzés ideje alatt az összezártságban. Ő is sokat tanult és végre: űrhajós lett belőle!
A nagy baj csak az volt, hogy a Vénusz bolygó felé senki se akart menni. Nincs ott semmi érdekes - mondták -, csak forróság és mérges gázok. Emberke azonban nem nyugodott. Új tervet készített: egy egyszemélyes, űrállomásról indítható űrsikló ötletét dolgozta ki, a legapróbb részletekig. Amikor pedig nem akarták a megvalósítást finanszírozni a cégnél, az interneten keresztül gyűjtést szervezett. Emberek millióit érte el szavaival, mosolyával. Azt kérte tőlük, egy kis gyerekjáték árával járuljanak hozzá az űrsikló megépítéséhez – azok pedig megtették ezt neki.
Így került fel végül Emberke a Nemzetközi Űrállomásra az űrsikló előre dobozolt elemeivel együtt. Ott aztán két másik űrhajós segítségével összeszerelte és az indítóállomásra fektette a járművet. Csak ekkor derült ki, mi is volt a célja erőfeszítéseinek. Utolsó beszédében, amit szinte minden földi állomás közvetített, elmesélte, hogyan álmodott gyermekkorától fogva arról, hogy eljut a Vénusz bolygóra. Hogyan tervezett hőálló ruhát, épített repülőt majd űrhajót, s közben mindig ez a végső cél lebegett a szeme előtt. Megköszönte mindenki támogatását, segítségét, ígérte, gondolni fog rájuk, miközben halad a Vénusz felé. Aztán bebújt a kis kabinba, és az űrsikló lassan levált a Nemzetközi Űrállomás fedélzetéről és elindult az ismeretlenbe, a Vénusz felé.
Az emberek még manapság is emlegetik: vajon mi történhetett Emberkével? Eljutott-e a bolygójához, és ha igen, ott vajon mi történt vele? Okos professzorok arról beszélgetnek tévéműsorokban, hogy túlélhette-e az utat, vagy sem…
Hadd beszéljenek! Mi biztosan tudjuk, hogy túlélte és most boldogan kutatja a Vénusz titkait. Amikor pedig már nem is várnánk, majd visszatér, hogy elmesélje, mi mindent történt vele. Látjuk majd huncut mosolyát, megvidámodunk és arra gondolunk, mi is valami nagy dolgot fogunk véghez vinni, meg ha most nem is tudjuk, mi is lesz az!



Felhőlakó
Napközis mesék, 8.

H. Bori, M. Csenge és T. Eszter által ajánlott szereplők: Felhőlakó, törpehörcsög, balerina

Sípos (S) Gyula: Felhőlakó

Felhőlakó fordult egyet a levegőben, és csukafejest ugrott a felhőbe. Szép nagy felhő volt, bodros, boltozatos, kékes és fehéres, Felhőlakó pont az ilyeneket kedvelte a legjobban. Szeretett a felhők között siklani, cikázni, a tetejükön pattogni, néha pedig csak azért ütköztetett egymásnak két felhőt, hogy aztán alájuk repülve jót zuhanyozzon az eleredő esőben. Aztán kifeküdt az egyik tetejére és napozva szárítkozott. Édes élet!

Egyik nap aztán majdnem baj történt. Már alkonyodott, de Felhőlakó még egy utolsót akart ugrani, pattogni a kedvenc felhőcskéin. Hatalmas lendületet vett, fel az égbe, aztán mint egy rakéta zúgott alá – csakhogy elfelejtette megnézni, milyen állapotban van a felhő, amibe majd belevágódik. Márpedig az a felhő már vékony csíkká fogyott, miközben esőként hullatta magát a földre. Így aztán Felhőlakó az óriási sebességével áttört rajta, és már zuhant is a föld felé. Húzta, vonta magával a gravitáció! Egyre súlyosabban, egyre sebesebben zuhant, s talán valami nagy baj is történhetett volna, ha az utolsó pillanatban meg nem kapaszkodik a szivárvány egyik sarkában.
-Hu, ez meredek volt! – kiáltotta Felhőlakó, aztán csodálkozva körülnézett, hiszen ilyen közel még sohasem volt a földhöz. Mennyi szín! Mennyi forma! Mennyi különlegesség! Hiszen fent az égben is vannak színek, kéket, fehérek, a napocska narancssárgája és a szürkület árnyalatai – de itt?! A fű zöldje, a fák kérgének barnái, a tó vizének kékje és a benne úszó hal csillanása – hát ilyet még nem látott soha!
Körberepülte a tavacskát, leguggolt a partjára, elkapott egy kis békát – vöröshasú unka volt, nem nagyobb a hüvelykujjam első percénél -, és már vitte is magával a felhők közé, hogy ezután együtt éljenek. Igen ám, de a felhő nem tudta megtartani még a kis béka súlyát sem! Ahogy Felhőlakó letette, szegény jószág rögtön elsüllyedt, s már zuhant is a föld felé – ha Felhőlakó el nem kapja, bizony szörnyet halt volna!
Most mi legyen? Felhőlakó próbálta volna elfelejteni amit lent látott –, de nem ment neki. Vágyódott vissza a kis tó partjára és szerette volna, ha itt fent is olyan sok minden lehetne, mint odalent. De hiába próbálkozott halakkal, békákkal, a felhők semmit sem tudtak megtartani. Végül kitalálta, mit is tehetne!
Felsuhant a legvastagabb, legerősebb felhő tetejére, és azt addig kavargatta, addig pörgette a közepénél, míg a felhő kis vízcseppjeiből össze nem állt egy tavacska. Akkor Felhőlakó alászállt, és először egy vízililiomot hozott fel, ami a víz tetején úszkálva él. Itt sem süllyedt le! Akkor jöjjön még kettő! És tavi rózsa is!
Felhőlakó örömmel dörzsölte össze kezeit: - Készül már a tavacska, készül már!
Újra leszállt, és leskelődött, mit hozhatna még fel. Vízpók? Jöhet. Csíkbogár? Jöhet. Minden, amit a víz felszíne elbír, vagy a víz megtart – kipróbáljunk egy kis halacskát? És már az is ott úszkált fent az égen, Felhőlakó saját kis tavacskájában.
Evés közben jön meg az étvágy – tartja a mondás -, és így volt ezzel Felhőlakó is. Egy nap, amikor a föld közelében kószált, észrevett egy kis törpehörcsögöt, egy félredobott kukoricacső mellett. Az állatka időről időre a hátsó lábaira állt és aggodalmasan kémlelt körül. Aztán visszahuppant és rágta, rágta a kukoricacsőről a szemeket és tömte, tömte a pofazacskójába, azok meg csak dagadtak, dudorodtak, egyre nagyobbra. Amikor már sehogyse tudott újabb szemeket magába gyömöszölni, elfutott, aztán újra megjelent, immár üres szájjal, hogy a többi szemet is elszállítsa titkos kamrájába. Felhőlakónak nagyon megtetszett a törpehörcsög. Attól kezdve folyton azon gondolkodott, hogyan vihetné fel magával, hogy együtt éljenek a magasban. Végül kitalálta.
A földről összegyűjtötte a vizililiomok nagy leveleit, aztán nádszálakat, faágaskákat fűszálakat és mindenféle egyéb anyagot, ami a víz színén úszik. Amikorfelhordott minden anyagot, úszó tutajt kezdett építeni. A vízililiomok levelét fűszálakkal összevarrta, hogy szép egyenletes felületet kapjon. Nádat, gallyakat tett alá, hogy szilárdan ússzon a vízen és még kis kerítést is eszkábált a tutaja köré. Amikor már elég erősnek érezte művét, élelmet gyűjtött, majd felhozta a kis törpehörcsögöt. Az körülszimatolt, bejárta új birodalmát, aztán rátalált az élelmiszer raktárra a tutaj végében. Boldogan sikkantott, és nekiállt a magokat ropogtatni. Felhőlakó látta, hogy minden rendben lesz – bár talán a raktárat gyakrabban kell feltölteni új készlettel, mint gondolta volna…
Annyira elmerült a munkában, hogy észre sem vette, hogy a felhője közben egy város fölé sodródott. Csak akkor figyelt fel, amikor megérezte annak bűzét – hajaj, a városoknak nagyon rossz szaguk van! Felhőlakó ha tehette, elkerülte azokat, hiszen ki akarná, hogy felhőjét összekormozzák, benzinfüsttel büdösítsék, pipere spray-kkel szagosítsák? Felhőlakó aztán nem!
De ha már itt volt, felülkerekedett rajta a kíváncsisága. Mégiscsak bekukkant ide, meg oda, észrevétlenül. Csendben aláereszkedett, a házak tetejéig, a fák koronájáig, onnan kukucskált, nézte a sok furcsaságot. Dudáló autók, csilingelő villamosok, emberek gyalog és kerékpárokon, megannyi érdekes és érthetetlen dolog. Az ablakok mögött kis napocskákként világítottak a lámpák. Tévék, számítógépek villogtak ezer színnel. És hangok, zajok áradata mindenfelől!
Felhőlakó már épp visszatérni készült biztonságos fészkébe, amikor az egyik ablakon keresztül valami olyat látott, amitől megdobbant a szíve. Egy lány hajladozott, táncolt ott fehér tüllruhában, fehér harisnyában – mint egy életre kelt felhő! Felhőlakó egy szépséges kis balerinát látott, amint épp egy előadásra készül, ahol szólótáncot fog táncolni. A lány épp felugrott a levegőbe, karjait felnyújtva, lábaival spárgázva…. Felhőlakó odatapadt az ablakkerethez, szemével itta a látványt. Talán egy másik Felhőlakó lenne? Talán fogságban tartják? Bizonyosan, és valamit tettek vele, hiszen szegény hiába akar felrepülni, mindig visszahull a talajra… Meg kell mentenem!
Besuhant a nyitott ablakon, óvatosan, nesztelenül, nehogy megijessze az égi tüneményt. Aztán, amikor a lány megint felugrott, derekánál megfogta és még feljebb emelte.
Szegény kislány úgy megijedt, hogy hangosan sikoltott egyet. Ettől meg Felhőlakó ijedt meg, és elejtette a balerinát, aki fenekére esett a padlón.
-Ki vagy te – kérdezte rémülten a balerina –, és hogy kerülsz ide?
Felhőlakó alig tudta kimagyarázni magát. Szerencsére a lány jó emberismerő volt. Ahogy nézte Felhőlakó szelíd arcát, hallgatta szorongó szavait, egyre inkább megsajnálta. A végén már ő nyugtatgatta, hogy nem történt semmi baj. Amikor tisztázták a félreértéseket, Felhőlakó azt kérte, táncoljon még a lány, hiszen olyan gyönyörű, amikor ezt teszi! A balerina örömmel tette, utána pedig Felhőlakó mutatta meg, hogyan lehet a levegőben úgy pörögni, forogni, mintha csak repülne az ember.
Sejthetitek, mi lett a vége. Felhőlakó és a balerina jó barátok lettek. A balerina elhívta Felhőlakót a fellépésére, ahol a lány nagy sikert aratott, többek között épp a barátjától tanult repülő mozgások miatt. Felhőlakó pedig – miután a balerina jó melegen felöltözött, mert odafent hideg van ám -, felvitte magával látogatóba a lányt a felhők közé, és megmutatta neki birodalmát.
Időről időre el kellett válniuk, hiszen mindkettejüknek sok dolga volt. Felhőlakónak a felhőket kellett pásztorolnia, esőt hullatnia a száraz földekre, a balerinára pedig várt a tanulás és otthon is segítenie kellett a szüleinek a házi munkákban. De ha eleredt az eső, a balerina már szaladt is a próbaterembe a legfelső emeleten, kinyitotta az ablakot és várta Felhőlakót, akiről biztosan tudta, hogy eljön hozzá, meglátogatni őt, beszélgetni, táncolni - és repülni, repülni, fel a magasba!



A bűntény
Napközis mesék, 7.

K. Péter által ajánlott szereplők: kommandós, terrorista, horgász

Sípos (S) Gyula: A bűntény

Hatan éltek a szobában, amikor a bűntény történt. Horgász, aki egyszer már egy bálnát is fogott, Kommandós, aki katonai nyomozóként is működött, Szürkemaci, aki egy cipősdobozban aludta téli álmát, Barbie és Ken, akik saját rózsaszín házukban laktak a könyvespolc alatt és Nagy Ő, mindannyiunk hőse és szuperembere, aki azonban nem volt jelen, mert téli sítáborban pihent napok óta.

Először senki sem gyanakodott szándékosságra. Aznap délután Barbie és Ken sétálni mentek, amikor Kis Ő, Nagy Ő öccse hazaért az iskolából és szokásos hevességével becsapta a bejárati ajtót de úgy, hogy a falak is beleremegtek. A könyvespolcról abban a pillanatban lepotyogtak – fogalmazzunk pontosabban: lavinaszerűen lezúdultak -, a nehéz könyvek, és ripityára törték Barbie házát.
A szobában mindenki összefutott a katasztrófa zajára. Még Szürkemaci is kikelt cipősdobozából, hogy megnézze, mi történt. Barbie hangosan siratta csodálatos rózsaszín házát. Ilyen szép háza nem volt senkinek! Csak neki készített rózsaszín ággyal, rózsaszín párnával és paplannal, csodálatos rózsaszín bútorokkal… Ahogy kicsit lehiggadt, ki is jelentette: ilyen véletlen pedig nincs, ilyen természeti katasztrófa nem történhet, ezt valaki szándékosan tette. Terrorista merénylet volt, teljesen biztos, hogy terrorista van közöttünk!
Kommandós, aki katonai nyomozó is volt, hümmögve, állát dörzsölgetve járta körül a helyszínt. Lehetséges, hogy Barbie-nak igaza van? Hiszen a könyvek azelőtt stabilan álltak a polcon, onnan nem eshettek volna le még a legföldrengetőbb ajtócsapkodásra sem. Nézelődött a romok között, kutakodott, aztán hirtelen felkiáltott: Aha! – és felemelt két ék alakú építőkockát.
-Ezek hogyan kerülhettek ide? – kérdezte. Mindenki Szürkemacira nézett, mert tudták, hogy ő használta azokat barlangépítésre. Barbie már indult is, hogy rávesse magát:
-Szóval te voltál, te lökted le a könyveket! Te vagy a terrorista!
-Dehogy vagyok! – kiáltotta Szürkemaci. – Azok az építőelemek valóban az enyémek, kérem is vissza, és kell ott még lenni másik kettőnek is! A múlt héten tűntek el a barlangom falából, amit a dobozom köré építettem. Bárki láthatta a lyukakat! Olyan huzatos lett a hálóhelyem, hogy azóta nagyon nyugtalanul alszom!
-Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket! – csitította a többieket Kommandós. Szürkemaci a dobozában volt, amikor a katasztrófa bekövetkezett, így ő nem lökhette le a könyveket. Meg aztán, ha valaki lökte, akkor ahhoz minek kellettek ezek a faékek?
-Ha nem ő volt, akkor meg Horgász volt az! – kiabálta Barbie és kicsit toporzékolt is hozzá, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak. – Neki horgászbotja van! A horgot messziről is kivethette a könyvekre, aztán lerántotta őket. Tudom én, hogy irigyelte a szép rózsaszín házunkat!
Mindenki horgászra nézett, aki szó nélkül megfordult és előhozta a pecabotját a sarokból.
-Nézzétek meg, össze van csukva, a damil az orsóra feltekerve. – mondta. - És különben is, ez a vékony damil elszakadt volna, ha azokat a súlyos könyveket akasztom meg. Ezzel a bottal nem lehet könyveket horgászni!
De Barbie-t nem lehetett ilyen könnyen meggyőzni, hiába csitította Ken is.
-Te mondtad, hogy már bálnát is fogtál ezzel a bottal – az biztos nehezebb a könyveknél! Igenis lehetsz te a terrorista!
-Az csak egy párnabálna volt – hajtotta le a fejét Horgász. – De akkor is bálna!
Ken átölelte Barbie vállát, hogy megnyugtassa, majd Kommandós felé fordult.
-Talán mégiscsak véletlen baleset volt. Mert ha sem Szürkemaci, sem horgász nem lehetett a tettes, akkor csak te maradsz!
-Nono, csak óvatosan a következtetésekkel! – emelte fel az ujját Kommandós. Hárman vagyunk még: Te, Barbie és én.
-Csak nem képzeled – sikoltott fel Barbie – hogy én?!
-Nos, nem képzelek semmit – felelte kommandós -, csak a tényeket akarom megvizsgálni. Az alábbi kérdésekre kell választ találnunk: ki tette, hogyan tette, és miért tette? Arra, hogyan tette, már rájöttem. Valaki – és körülnézett a többieken -, kiékelte a könyvespolcon a legnehezebb könyveket hátulról, hogy azok csak a sarkukon álljanak. A terrorista arra számított, hogy Kis Ő megint bevágja majd az ajtót, a falak megremegnek és ez épp elég lesz ahhoz, hogy a könyvek kibillenjenek egyensúlyi helyzetükből és rádőljenek a házra. Tehát azokat az ékeket bármikor oda lehetett rakni az elmúlt 24 órában!
Mindannyian gyanakodva néztek egymásra. Ki rakhatta oda az ékeket? Ki a terrorista?
-A következő kérdés az, hogy miért tette a tettes, amit tett? – folytatta Kommandós. – Mi lehetett az oka?
-Csakis az, hogy gyűlöl engem és irigyelte a csodaszép rózsaszín házamat! – vágta rá rögtön Barbie.
-Vegyük sorra – mondta Kommandós, a katonai nyomozó. – Szürkemaci nem irigyelhette a házadat, mert van neki saját barlangja, amit jobban szeret minden másnál. A saját mancsával építette és mindannyian tudjuk, milyen büszke rá. Horgász meg nem akart soha házban lakni, hol itt, hol ott üti fel a sátrát és lógatja a pecabotját. Tehát neki se volt oka arra, hogy a házadat összerombolja. Én pedig, mint tudjátok, sokat utazom Nagy Ő-vel és általában nála alszom. De különben se laknék szívesen – már bocsáss meg Barbie - egy ilyen rózsaszínre mázolt rettenetben.
-Hát igen! – sóhajtott fel Ken -, nem könnyű egy férfinak egy ilyen házban élnie.
-Na de Ken! – sikoltott fel Barbie. – Hogyan mondhatsz ilyet?
Ken nem bírta tovább:
-Hogyan mondhatok ilyet? Te hogyan tehetted ezt? Rózsaszín ház, rózsaszín szoba, rózsaszín paplan – még rám is rózsaszín zoknit kényszerítettél! Csak magaddal törődsz és a rózsaszín álmaiddal – nem bírom tovább!
A szobában nagy csend támadt. Mindannyian Kent nézték, aki a földre rogyva sírt. Megértették: Ken volt a terrorista, ő rombolta le a rózsaszín házat. Arra vigyázott, nehogy valakinek baja essék. Barbie-t elvitte sétálni, amikor tudta, hogy közeleg Kis Ő hazaérkezése. A háznak azonban pusztulnia kellett…
Barbie mellé ült és átkarolta a vállát:
-Bocsáss meg Ken, nem tudtam, hogy ez téged ennyire bánt! Én is megbocsátok neked, mert szeretlek. Gyere, takarítsuk fel a romokat és építsünk egy új házat, közösen. Ígérem, nem lesz tiszta rózsaszín…
Ken bólintott és felállt, hogy nekikezdjen a takarításnak. Kommandós, Horgász és Szürkemaci vel együtt pakolták a romokat. Barbie ülve maradt, nézte a fiúkat, s magában emésztette a történteket: szóval figyelnie kell Kenre is. Jól van. De legalább az ágynak akkor is rózsaszínűnek kell lennie! Meg esetleg a székeknek. Meg a falaknak…



Ha jön a manókirály
Napközis mesék, 6.

Éva néni által ajánlott szereplők: 4. a osztály, kobold, varázspálca

Sípos (S) Gyula: Ha jön a manókirály

Ma már kevesen tudják, hogy ez a szép dimbes-dombos terület, ahol most élünk, régen kobold királyság, magyarul manó királyság volt. (Hasonlóan, ahogy most hazánkat mi Magyarországnak mondjuk, más nyelveken azonban Ungarn, Hungary, vagy Vengrija.) Nagyszerű hely volt ez a koboldoknak. A kis kobold kölykök nyulakon lovagoltak, később őzeken és szarvasokon. A patakban versenyt úsztak a halakkal, fára másztak a mókusokkal, télen pedig vaddisznó-szánon suhantak a réteken.
Az emberek megérkeztével azonban minden megváltozott. A koboldok először visszahúzódtak az erdők mélyére, végül azonban elköltöztek. Háromszáz évenként azonban, amikor a hosszúéltű manókirály megöregedvén, átadja utódjának a jogart, az ifjú uralkodónak kötelessége visszalátogatni atyái földjére és megemlékezni a dicső időkről. Utoljára épp a török seregek kivonulása után nem sokkal látogatott ide manókirály. Régi országát szinte érintetlenül találta. A háborús időszak miatt az emberek elmenekültek, a természet visszafoglalta ősi jussát, az épületek romjai alig látszottak a bokrok között. Így az ifjú manókirály megnyugodva tért vissza új országába uralkodni.
Eltelt újabb háromszáz év. A megöregedett kobold már pihenni vágyott, átadta fiának koronáját, az uralkodás jogát és felelősségét. Az ifjú manókirály pedig, aki sok történetet hallott már eddig is ősi területeik szépségéről, nagy örömmel jött megvizitálni régi birtokukat. De jaj, mit talált? A szép dombokat, mezőket ellepték a házak! A fákat kivágták, a patakot föld alá kényszerítették, az állatok eltűntek!
Rettenetes harag fogta el a manókirályt. Előhúzta varázspálcáját, hogy rettenetes átokkal sújtsa a szörnyetegeket, akik így elbántak örökségével. Utolsó pillanatban azonban megálljt parancsolt magának. Nem illik egy királyhoz a haragból való cselekvés! Így aztán úgy döntött, először alaposabban megvizsgálja a dolgokat, kifaggatja az embereket. Meglátott egy gyerekcsoportot, akik épp felszállni készültek egy buszra, hogy uszodába menjenek. Suhintott a varázspálcájával, amivel megállította az időt és a környéken mozdulatlanságba dermesztett minden élőlényt. Akkor a gyerekeket kaviccsá változtatta és a zsebébe gyömöszölte. Elvitte őket az Anna-hegy alatti régi nagy tanácskozó barlangjukba, hogy ott kifaggathassa őket.
Nem volt abban a nagy barlangban semmi más, csak egy hosszú-hosszú asztal és korhadozó lócák. A manókirály visszavarázsolta a gyerekekre és rájuk rivallt, hogy üljenek le, majd csípőre tett kézzel eléjük állt:
-Na ti gazemberek, pusztítói legszebb földjeimnek, most aztán végetek! Ha számot nem adtok mindenről, jaj nektek és minden embernek a királyságom területén! – Végig nézett a reszkető csoporton, és hogy kissé megnyugtassa őket, így folytatta: - De hogy ne mondhassátok, hogy én is rossz vagyok mint ti, vendégeimnek tekintelek titeket. Egyetek-igyatok, s csak aztán beszéljetek. - Azzal előkapta varázspálcáját, kettőt suhintott, s az asztalon máris ott gőzölgött a manók egyik kedvenc ebédje, a fűleves. A gyerekek kimeredt szemmel ültek a lócákon, úgy bámulták a zöld katyvaszt. Csak Laura mert megszólalni:
-Fúj, de undi! Én ezt biztos nem eszem meg! – A többiek próbálták lepisszegni, nehogy megharagítsa a manókirályt, mert akkor jaj lesz nekik, de ő csak kötötte az ebet a karóhoz: -Én ezt akkor se eszem meg! Hát ebben csak fű van! Fogadjunk, hogy azokon meg előtte csigák mászkáltak és összenyálkázták az egészet. Fúj! Az anyukám ennél sokkal finomabbat főz, én csak azt eszem meg!
A kobold szúrós szemmel nézett rá.
-Az anyukád finomabbat főzne a legfinomabb fűlevesnél, amit elétek tálaltam? Na, akkor azonnal főzz nekem itt egy olyat, különben menten csigává változtatlak!
-De hogyan főzzek, amikor nincs itt semmi, amivel lehetne?
-Mondd, mi kell, és máris itt lesz – parancsolta a manókirály. Így hát Laura sorolni kezdte, a tűzhelytől kezdve a vízen át a cseresznyéig, a manókirály pedig suhintott jobbra, bólintott balra, s máris minden ott termett a barlangban. A lányok pedig közösen finom gyümölcslevest főztek és a manókirály elé tették. Az beleszagolt, belekóstolt, aztán csak ette, ette, míg az egész el nem fogyott. Akkor nagyot szusszant:
-Jól van, nem változtatlak csigává. Látom, főzni azt tudtok, a receptet majd viszem magammal. Aztán mivel foglalkoztok még? Szórakoztassatok el, akkor talán életben maradtok.
Máté jelentkezett:
-Malmozni tudsz?
A manókirály azt se tudta, mi fán terem az a malmozás, mire a fiú elmagyarázta neki.
-Hah, hát abban simán nyerek – mondta a kobold -, elő a táblával! - Egy újabb suhintás a varázspálcával, s máris itt feküdt a malom-tábla a figurákkal együtt az asztalon. Hanem az első játszmát elvesztette a király.
-Na jó, véletlenül nyertél, de majd most!
Aztán a második játszmát is elvesztette, és a harmadikat is. A negyediket végül megnyerte, mire diadalmasan felkiáltott:
-Ugye, hogy én vagyok a legjobb! A világ legjobb malomjátékosa! Most, hogy ez kiderült, jöhet egy másik játék!
-Esetleg egy parti sakk? – kérdezte Bence. A manókirály persze a sakkot sem ismerte, de amikor meghallotta, hogy abban király van és királyné, rögtön úgy gondolta, hogy mivel ő is király, ebben csak győztes lehet. Aztán az első partit hat lépésből elvesztette. A másodiknál ő volt fehérrel, de azt is elbukta, aztán a harmadikat is, végül a negyediket megnyerte.
-Én vagyok a király! – döngette a mellét – tehát a legnagyobb sakkjátékos is! Jól van, ezt a játékot is elviszem magammal. Jöhet a következő!
A gyerekek egymásra néztem, aztán Szofi megkérdezte:
-Szpídezni tudsz?
A manókirály nem tudott, de a kártyacsomagot idevarázsolta. Csenge és Szofi játszott egy bemutató partit, utána a kobold következett. Kikapott Csengétől, aztán kikapott Esztertől és Bellától, végül a negyedik játékot nagy nehezen megnyerte Lili ellen.
-Én vagyok a leggyorsabb, a szpíd-bajnok! – harsogta, majd türelmetlenül intett: - elő egy másik játékkal is!
-Akkor focizzunk! – kiáltotta Bálint. A manókirály helyeslően bólintott, bár fogalma sem volt, mire. Félretolták az asztalt és a székeket, aztán csapatot választottak. Norbi és Levente lett a kapus, Bulcsú a bíró, a manókirály és Andris pedig a csapatkapitányok. Sajnos azonban a labda túl nagy volt a kobold méretéhez. Benedek egyik lövésétől a labdával együtt repült a kapuba.
-Hah! – mondta a kobold -, ha a kezemet is használhatnám, ezt is megállítottam volna!
-Van olyan is, kidobósozzunk! – kiáltotta Júlia – ott mindent lehet használni!
Így aztán a lányok két csapatra oszlottak és kidobósoztak a manókirállyal. El kell ismerni, a kobold nagyon ügyes volt! Felugrott a felé repülő labda tetejére, bukfencezett vele, hóna alá vette, fejelte, rúgta, mindenhogyan elkapta és már dobta is vissza. Talán sohasem ejtik ki, ha egyszer Aliz és Lilla passza után Blanka hirtelen oldalba nem suhintja a labdával, kivédhetetlenül.
-Ügyes! – lihegett a manókirály egy lócára rogyva –, ügyes! Na, ha most pihenésképp kérem az udvari zenészeket!
Akkor Tomi trombitált, Luca furulyázott, Nóri és Julcsi pedig hegedűn húzta el a manókirály nótáját. Végül a kis kobold még táncra is perdült a hosszú asztal tetején.
-Ihaj, de jó kedvem kerekedett! – biccentett elismerően a zenészek felé. Ha most még valaki elmond nekem egy jó történetet, megmenekültök ti is, és megmentitek a többiek életét is. Tudom is már, hogy ki legyen! Ott, a sarokban az a csendes kislány, ő legyen!
-Hát jó - mondta Eszter -, pont itt van nálam ez a dobókockás mesejáték, ennek segítségével mesélek neked. – Azzal kigurította maga elé a kilenc dobókockát, oldalukon az ábrákkal és máris mesélni kezdett a királyról, akinek volt egy gyönyörű szép serlege…
A manókirály örömmel hallgatta végig a történetet, aztán a kockákat is begyűjtötte a malom, sakk, kártya és labdák mellé.
-Ezeket elviszem magammal, ti pedig szabadon távozhattok. De száz holdhónap múlva visszatérek! Addigra új fákat lássak elültetve, a patakot kitisztítva, a madárkákat megetetve találjam! Mert különben!
Azzal suhintott egyet, és a 4. a osztály újra ott találta magát a busz előtt. A tanító néni pislantott egyet, aztán csak csodálkozott, ezek a gyerekek milyen csendben és rendben szállnak fel a buszra!
Hát persze, hogy csendben és rendben! El is fáradtak, meg aztán épp azt számolgatták, mennyi is az a száz holdhónap. Egy hónap 28 nap, akkor száz hónap az 2800 nap. Egy évben van 365 nap, akkor a 2800 nap az nagyjából hét és fél év, meg talán egy kicsivel több. Hajaj, jobb lesz neki kezdeni a faültetésnek!


Mit tesz Demóna, ha unatkozik?
Napközis mesék , 5.

H. Lili és T. Zita által ajánlott szereplők: Demóna, Eiffel-torony, nyaklánc

Sípos (S) Gyula: Mit tesz Demóna, ha unatkozik?

Demóna unatkozott. Na jó, ha kisétált az erdőbe, az elszórakoztatta egy kicsit. Hagyta, hogy a hangyák végigmeneteljenek a karján és csiklandozzák a bőrét. Érdeklődve figyelte, egy kis  kaméleon milyen gyorsan változtatja színét, ha a zöld levélről leteszi a barna földre. Hallgatta a madarak csiripelését, versenyt futott a szarvasokkal – de azért egy idő után ezt is unta.
Néha már bánta, hogy elaltatta a kastély egész személyzetét Csipkerózsikával együtt, de ezen már nem tudott változtatni. Akkoriban azonban haragudott rájuk is! Ha sakkozott valamelyik inasával, az mindig hagyta győzni – így pedig mi értelme az egésznek? Ha viccet mesélt, mindenki illemtudóan nevetett rajta, akár humoros volt, akár nem. Minden parancsát azonnal teljesítették, kedvére ugráltathatta őket – ez is csak untatta.
Egy reggel lesétált a szolgák szállására, ahol azelőtt sohasem járt. Beletúrt szegényes ruhatárukba, kihúzogatta a fiókokat, de nem talált semmi érdekeset. Már épp távozott volna, amikor egy kis asztalkán régi újságot vett észre, elején egy óriási fényképpel. Arról szólt a hír, hogy Párizsban egy Eiffel nevű tervező elképzelései alapján építenek egy hatalmas vastornyot a Világkiállításra. Nocsak! Ez felkeltette az érdeklődését. Vastorony – milyen lehet az? És mi az, hogy Világkiállítás? Mit állítanak ott ki? A legszebb páncélokat? A leggyorsabb lovakat és a legerősebb igahúzó barmokat? Csodás hintókat és fegyvereket?
Magával vitte az újságot. Naponta elővette, nézegette, míg végül elhatározásra jutott: megnézi ő magának ezt az Eiffel-tornyot! Itt úgysincs mit tennie, száz éve mindenki mély álomba merült, és ez így is marad. Most már csak azt kellene megtudnia, hol található ez a Párizs? De különben az is mindegy. Odaállt a nagy varázstükre elé és megparancsolta neki, azonnal juttassa el őt oda! Hogy pedig a visszaérkezés felől se kelljen aggódnia, azt is hozzá tette, hogy egy hét múlva pedig akárhol is van éppen, azonnal repítse őt vissza ide a kastélyba.
A következő szempillantásban máris egy úton találta magát. De milyen úton? Különös szürke kövekkel borították de olyan ügyesen, hogy semmilyen illesztést nem lehetett látni, teljesen sima volt, csak a közepén húzódott egy szaggatott vonalakból álló fehér csík. A levegőnek furcsa, kissé kellemetlen szaga volt, ilyet még sohasem érzett. Hirtelen hangos dudaszó harsant mögötte és egy férfihang kiáltotta: Hé, mama, menj már el az út közepéről, mert elütünk! Mi van veled, részeg vagy? Álarcosbálból jöttél ebben a maskarában?
Demóna alig kapott levegőt a felháborodástól. Ő mama? És részeg? És álarcosbálból, maskarában? Megfordult, hogy rögvest megátkozza a szemtelent, de aztán csak tátott szájjal bámult az elé táruló különös látványra. Egy szekeret látott maga előtt, amit nem húzott ló, és mégis mozgott. Elöl világított a szeme, hátul meg füstöt eregetett, és két valaki ült benne, akikről azt se tudta eldönteni, nők, vagy férfiak? Egyiknek zöld, a másiknak lila haja volt, ami féloldalt eltakarta az arcukat. Mindenféle rikító színű ruha volt rajtuk, a szemüket meg valami fekete izé takarta. Végül csak annyit tudott kinyögni: Hát ti meg kik vagytok?
Azok egymásra nevettek, mindentudó mosollyal – tuti, hogy beivott az öreglány! Aztán az egyikük – talán kicsit megsajnálva a hosszú, fekete ruhába öltözött, valószínűleg gyászoló és elveszettnek tűnő asszonyt – intett neki, hogy szálljon be az autóba, elviszik őt, csak mondja meg, hogy hová.
Így indult el Demóna Párizs széléről, megnézni az Eiffel-tornyot - de hogy mi mindent látott? Csuda varázsvilágot! A szekerek lovak nélkül közlekedtek, és ez még csak a kezdet! Mert a föld alatt is mentek, síneken, és a levegőben is repültek nagy kocsikon, amiknek szárnyai voltak! Az utcák két oldalán óriási házak álltak, némelyik olyan magas, hogy mellette az ő kastélya is eltörpült volna – igaz ugyan, hogy rondák voltak kegyetlenül, szürkék, unalmasak, sehol egy tornyocska, színes zászló, lengő lobogó - de akkor is! És minden tele volt emberekkel, akik össze-vissza futkorásztak!
Mint kiderült, az Eiffel-tornyot már rég felépítették, itt-ott már rozsdállt is. Előtte őrség, furcsa fegyverekkel. Fel lehetett menni a tetejére egy szerkezettel, amit liftnek hívtak, és onnan bámészkodni. De ami a legkülönösebb volt számára, hogy a Párizsban élő emberek a nyakláncukat a fülükbe akasztva hordták! Mindkét fülük be volt dugva vele, ami a nyakuk előtt összeért, aztán a zsebük felé folytatódott. Megfigyelte, hogy időnként kivesznek a zsebükből egy kis téglalapot, ami a nyaklánc – vagy füllánc? – végén lógott, azt nyomogatták, aztán néha még a fejüket is ingatták, dúdolgattak, de volt, aki még táncolni is kezdett, ott, a többiek előtt!
Demóna napokig nézegette ezt a csodálatos világot. Bekukkantott az éttermekbe, felszállt a buszokra, lement az aluljárókba, és még biciklizni is megtanult! Egy óvatlan pillanatban pedig egy padon alvó nőről lecsente a nyakláncát, két végét bedugta a fülébe, aztán nyomkodni kezdte a kis téglalapot – s láss csodát! Megszólalt egy zene, pedig se zenekar, se énekes nem volt sehol! Ha pedig tekergette a kis szerkezet elejét, újabb zeneszámok következtek. Teljesen lenyűgözte ez a nyaklánc, ezt aztán nem adja vissza, az biztos!
Futva indult kifelé a parkból, amikor hirtelen szédülés fogta el, és egy pillanat múlva a kastélybeli szobájában találta magát, a varázstükre előtt. Rettenetes méregbe gurult! Hogy merte a tükör őt visszahozni ide! Majdnem összetörte dühében, amikor eszébe jutott, hogy hiszen ő parancsolta meg neki ezt. Ilyen gyorsan eltelt volna egy hét? – csodálkozott. Kivette a füléből a nyakláncot, s ekkor még valami felkeltette a figyelmét: zaj, éneklés, futkosás – mi történhetett?
A varázstükör adta meg a választ: míg ő távol járt, megérkezett egy királyfi és felébresztette Csipkerózsikát, és vele minden élőt a kastélyban…


Lali bácsi, a feltaláló
Napközis mesék , 4. mese

B. Bulcsú által ajánlott szereplők: Feltaláló, kutya, tetű

Sípos (S) Gyula: Lali bácsi, a feltaláló

A szomszédunkat mindenki csak Lali bácsinak emlegette, a felnőttek is, és mi gyerekek is. Csak Kati néni, a felesége mondta neki néha, hogy Lajos, de akkor azt mindig felszólító módban: Lajos! Ez olyankor történt, amikor Lali bácsi annyira elmerült valamelyik hóbortos találmányában, hogy nem látott, nem hallott, s főként, nem végezte el a feladatot, amivel Kati néni megbízta.
Lali bácsi ugyanis feltaláló volt, de nem a szó köznapi értelmében. Nem akart sem gyorsabb autót létrehozni, sem hatékonyabb vegyszereket összeállítani, vagy jobb termést hozó gyümölcsfát nemesíteni. Bár a tudása és kézügyessége lett volna hozzá, őt hidegen hagyta mindaz, ami a mindennapi életben hasznot hajtott volna. Ha viszont valami megragadta a fantáziáját, akkor a legképtelenebb dolgot is megvalósította.
Egyszer például Kati néni szólt neki, hogy lecsúszott egy cserép a tetőről. Tegye vissza, mert ha jön az eső, beázik a lakás. Lali bácsinak felcsillant a szeme! Azonnal munkához látott. A lecsúszott cserép helyére tölcsért szerkesztett, hogy összegyűjtse a vizet, a tölcsér végére gumicsövet húzott vízvezetéknek és azt elvezette a virágágyás fölé – de ez csak a kezdete volt a nagy munkának! Mért, számolt, aztán a gumicsőbe kis lyukakat fúrt, alájuk pedig különböző méretű és alakú üvegcséket illesztett, és izgatottan várta a következő esőt.
Sikerült! A lyukacskákon kicsöpögő víz az üvegcséken szépen lejátszotta a „Kis kece lányom, fehérbe vagyon” dallamát. Lali bácsi örömében a kezét dörzsölgette:
-Ez még csak a kezdet! – mondta. – Még egy kicsit dolgozok rajta, és akár egy egész szimfóniát is le tud majd játszani!
-Lajos! – állt elé csípőre tett kézzel Kati néni.
-Jól van na, tudom – hajtotta le a fejét Lali bácsi, aztán szétszedte a csodálatos vízi zeneszerszámát és visszarakta a cserepet a tetőre.
Egy másik alkalommal a konyhát ellepték a hangyák. Ilyenkor elővesszük a rovarirtót és befújjuk a hangyákat, mert bármennyire is szeretjük az állatokat, hangya a konyhába nem való. De nem úgy Lali bácsi! Ő vékony kis drótból hangyaszámlálót szerkesztett és lerakta az útvonalukba. Minden hangya egy kicsit lökött a vékony dróton, az pedig tovább billentette a rugós számlálót. Lali bácsi este örömmel jelentette, hogy fél nap alatt 12683 hangya masírozott át a konyhakövön. Kati nénit azonban nem hatotta meg ez a szép szám.
-Lajos! – mondta neki -, holnap nem akarok hangyát látni a konyhámban!
Mit volt mit tenni, Lali bácsi elrakta a hangyaszámlálót, aztán ledugózta a hangyalyukat a konyhában jó erősen, és nagyon reménykedett, hogy a buta kis jószágok nem a szoba felé keresik a következő kijáratot, hanem az udvar felé.
Egy reggel Kati néni így ébresztette férjét:
-Te Lali, ebben a kutyában tetű van, nézd, már foltosra vakarta magát. Hozzál valami tetűirtót, aztán kezeld le szegényt, ne kínozzák tovább.
-Ne aggódj Katikám, megoldom! – mondta Lali bácsi, s máris pörögni kezdtek az agyában a kerekek, mit is kellene tennie. Mérget vegyen? Ugyan már, annál jobb megoldást is ki lehet találni!
Először arra gondolt, biztos a tetűknek is van valami riasztó hangjelzésük, ha veszélybe kerülnek - például, amikor a kutya vakarózik és el kell futni a karmai elől. Neki csak fel kell vennie ezeket a hangokat és aztán visszajátszani, és az összes tetű pánikban lerohan a kutyáról! Így aztán szerkesztett egy pici mikrofonos felvevő készüléket és azt reggel ráerősítette a kutya hátára. Ebéd után izgatottan hallgatta vissza a felvételt. Volt azon minden: kakas kukorékolás, szél suhogás és a vakarózás zaja, de az olyan erősen, mintha mennydörgés lenne – csak épp a tetűktől egy nyikkanás se.
-Hát persze, hogy is felejthettem el, hiszen a tetűk a vért szívják, akkor pedig a szájuk foglalt, hanggal nem jelezhetnek! – ütött a fejére Lali bácsi. Nem baj, van másik megoldás!
Besettenkedett a konyhába, óvatosan, nehogy Kati néni észrevegye, elővett egy rúd finom kolbászt, hosszában kettészelte, aztán rettenetesen megmustározta, borsozta, fokhagymázta, csípőzte, majd újra jól összenyomta a két részt. Ez lesz a legjobb tetűriasztó! A kutya megeszi, a sok csípősség bekerül a gyomrába, onnan a vérébe, a sok kis tetű pedig ahogy megízleli a csípős vért, biztos rémülten menekül!
Az eleje jól alakult: a kutya megette a kolbászt, dörgölte is a pofáját a fűbe, úgy csípte az étel! De aztán vagy minden csípősség szétolvadt a gyomrában, vagy a tetűk szeretik az erőset is, mert bizony egy tapodtat sem mozdultak a kutyáról.
Ezután Lali bácsi kísérletezett még gyenge elektromos árammal, hátha az kibizsergeti a kutya szőre közül a tetűket, egy éjszaka hirtelen fényvillanásokkal ijesztgette őket, hátha akkor elmenekülnek, s hétvégére még egy hatékony kutyavakaró készüléket is összeállított, hátha! Annyi eredménye lett a dolognak, hogy szegény kutya, ha meglátta Lali bácsit közeledni, már behúzta fülét-farkát és elbújt a házába – de a tetűk maradtak, ahol voltak, a bőrébe csimpaszkodva.
Végül aztán Kati néni megelégelte a dolgot.
-Lajos, itt a tetűirtó, fürdesd meg azt a szegény kutyát, hadd legyen már békessége!
-Jó, hát úgy mindenki tudja – morgott Lali bácsi, de csak csendesen, az orra alá – én jobbat is ki tudtam volna találni.
Ellenkezni azonban nem mert. A kerti műanyag kádban lecsutakolta a kutyát, de olyan alaposan, hogy azóta sincs benne egyetlen tetű sem.


Ignác kukucskál
Napközis mesék , 3. mese

Zs. Levente által ajánlott szereplők: Pikachu, Lionel Messi, Darth Vader, Miki egér

Sípos (S) Gyula: Ignác kukucskál

Zimándy Ignác éjszakánként, amikor minden elcsendesült, kicsúszott festményéből, ami a róla elnevezett általános iskola egyik falán lógott, és sétára indult. Szerette az iskolát, mint ahogy szerette hajdani faluját is, aminek jótevője volt annak idején. Végigment a folyosókon, kezét húzva a falon, nézegette a képeket, benézett az osztálytermekbe, vizsgálódott, csodálkozott, hümmögött.
Napközben nem jöhetett ki a festményből, de nem is akart volna. Ezek a mai gyerekek olyan idegenek voltak neki! Fiúk és lányok közösen, ami ez lehetetlen lett volna az ő idejében, amikor a gyerekek szigorúan elkülönítve tanultak. Ez az épület akkor még apáca zárda és leányiskola volt.
És ahogy ezek a gyerekek öltözködnek! Lányok nadrágban, fiúk hosszú hajjal, mindenféle hányaveti, tiritarka ruhákban, a lányoknak kilátszik a karjuk, nyáron a derekuk, lábuk – jaj!
Ilyenkor éjszakánként béke van és nyugalom. Ignác – ahogy egy jó paphoz illik -, nyugodt tempóban sétálgat a folyosókon, bekukucskál az osztálytermekbe, kinézeget az ablakokon, átnézi a padokban maradt füzeteket… Mostanában különösen az egyik osztályba szeretett bemenni a második emeleten, a 214-esbe. Ott a terem egyik oldalán az ablakok a díszudvarra néztek, ahol az ő mellszobra is állt, egyszóval a legjobb irányba!
Vajon kik járhatnak ebbe az osztályba? És ki taníthatja őket?
Elhatározta, hogy kilesi őket. Ezt annál könnyebben megtehette, hogy minden évben választhatott három alakot, amivé nappal átváltozhatott, s így kukucskálhatott. Tavaly feketerigó volt az egyik, előtte falevélként lengedezett a gesztenyefa ágán – idén azonban közelebb akart kerülni a tanulókhoz, így olyan lehetőségeket keresett, amik ezt elősegítik. Csak arra kellett vigyáznia, nehogy valami sérülés, baleset érje az álcáit, mert ha tönkrementek, abban az évben azt már nem használhatta többet!
Úgy döntött, hogy az idei három alakja közül a tantermi kukucskáláshoz a pókocskát ölti magára. Annak nyolc szeme van, amivel mindent megfigyelhet és nyolc lába, hogy gyorsan elszaladhasson veszély esetén. Ez lesz a legjobb megoldás! Így hát hajnalban pókká változott, besurrant a 4. a osztály termébe és elbújt a tanári asztal lapja alá. Izgatottan hallgatta a bejövő gyerekek lármáját, majd a becsöngetést és Éva néni, az osztályfőnök hangját, aki osztály vigyázz-t vezényelt. Óvatosan kimászott az asztal tetejére, hogy jól megnézze magának, amikor – placcs! Egy füzetcsomag zuhant a testére, amit Éva néni az asztalra dobott – és szegény pókocska örökre kilapult.
Jaj, de mérges volt a jó öreg plébános! Ilyen még nem fordult elő vele! Úgy érezte, elkapkodta ezt a megfigyelést, most aztán a második alakot kell felvennie – legyecske lesz! Annak ugyan csak hat lába van és két szeme, de a szemeivel minden irányba lát és még repülni is tud! Így hát a következő hajnalon léggyé változott és elbújt az egyik ablak sarkában. A jó melegben el is szundikált kissé, így átaludta az első órákat. Aztán a gyerekzsivajra felébredt – nyilván szünet van, gondolta -, óvatosan előbújt a sarokból és épp felrepülni készült, hogy a magasból jól megfigyelhessen mindent, amikor – bumm! Megérkezett a tízórai kakaószállítmány és a kék műanyag tálca egyenesen a fején landolt. Te légy, többet ott ne légy! Sajnos, sajnos, volt legyecske, nincs legyecske - szegény Ignác most se tudott kukucskálni egy másodpercet se!
Most már nagyon haragudott magára. Hogy ronthatta ezt el ennyire! Most már csak egy lehetősége maradt – hogy macskává változik. Ezt az alakot eredetileg azért választotta, mert egyszer látta, hogy az iskola előtt a gyerekek a kiscicákat dédelgetik, és ő is úgy vágyott volna egy kis simogatásra, ölelgetésre. Csakhogy osztályterembe macskát behozni biztos nem lehet! Meg aztán mi van akkor, ha Éva néni nem szereti a macskákat? Nem akart üldözött, kergetett páriává válni!
Zimándy Ignác napokig csak sétált fel-alá a 214-es tanteremben, gondolkodott, törte a fejét, mit tegyen? Lapuljon kívülről az ablakhoz? Nem jó, észreveszik. Másszon fel a fára, onnan leskelődjön? Nem jó, nem látni be eléggé. Végül, ahogy sétálgatott, nézelődött, piszkálta a padokat, forgatta a polcon a játékokat, véletlenül lelökte a malom-játékot és meglátta, hogy azt kilenc szürke egér és kilenc piros macska bábuval játsszák. Megvan a megoldás!
Kiemelt két macska bábut a készletből és jól eldugta a tanterem két titkos pontján. Egyiket lent, a másikat fent. Hajnalban aztán kisurrant a festményből és jól elrejtette magát a lenti macska bábuban. Reggel megérkeztek a gyerekek, aztán Éva néni is elsétált előtte a tanári asztalhoz.
-Ühüm, csinos! – állapította meg Zimándy Ignác, és egy kicsit elpirult. Illik egyáltalán egy kétszáz éves öreg papnak ezt észrevenni? Gyorsan átsuhant a fenti macska bábuba, mert onnan jobban látta az egész termet. Épp matek óra volt, az osztást tanulták és gyakorolták. Ignác figyelte, hogy tanít Éva néni, a gyerekekkel együtt számolt és a végére egész jól belejött, mint kiskutya az ugatásba.
-Ühüm, csinos és okos! – bólogatott, és most nem pirult el, mert Éva néniről elismerni, hogy okos, az nem tartozott az illetlen dolgok közé.
A napnak azonban még nem volt vége. Néhányan versenyre készültek és Éva néni készítette fel őket. Még elő is játszotta nekik a szerepeket, mit és hogyan csináljanak.
-Ühüm, csinos is, okos is és ügyes is – gondolta Ignác a macskában – meg vagyok elégedve, Éva nénivel és a gyerekekkel is. Azt hiszem, ide még többször visszajövök. S hogy ez így lehessen, úgy elrejtette a macska bábukat, hogy a 4. a-ban a malomjátékot azóta is kilenc egérrel, de csak hét macskával, egy barival és egy egérfejjel játsszák.


Vasember kirándulgat
Napközis mesék , 2. mese

K. Zsófi által mondott szereplők: Vasember, Gollam, Gandalf

Sípos (S) Gyula: Vasember kirándulgat

Az kétségtelen, hogy korunk egyik legnagyobb feltalálója a Vasember. Mint ahogy az is kétségtelen, hogy ő a leghabókosabb és legfegyelmezetlenebb feltaláló. Azt is tudjuk, hogy az általa feltalált és megépített téridőgép egészen új szintre emeli az emberiség lehetőségeit. Nos, vajon ez a habókos zseni mire használja csodálatos gépét, amivel átlépheti a tér és az idő korlátait?
Kirándulgat. Találomra elindul valahová, minden előzetes felkészülés nélkül. Így aztán nem csoda, ha néha fogalma sincs arról, mibe csöppen bele!
Egyszer például épp egy erdő felett repült, amikor meglátta, hogy hét gyanús kistermetű alak épp eltemetni akar egy gyönyörű szép lányt egy üvegkoporsóban. Csakhogy Vasembernek a műszerei pontosan jelezték, hogy a lány csak tetszhalott, és valójában él! Azonnal odarepült, szétütött a gazemberek között, és lefeszítette a koporsó tetejét. Szegény törpék csak jajgattak, viszont az épp akkor oda vágtató herceg a lováról akkorát sózott a buzogányával a Vasember fejére, hogy annak belekongott az egész páncélja és elterült a földön. A herceg letérdelt a koporsó mellé, ölébe vette a királylány fejét – hiszen tudjátok, mi történt. De képzeljétek el, akkor mi történt volna, ha Hófehérke a szép herceg mosolya helyett a Vasember páncélarcára ébred?!
Egy másik esetben meg a mi hős környezetvédő Vasemberünk a téridőgépén repülve azt vette észre, hogy egy ifjú egy csodálatos rózsaerdőt kaszabol eszeveszett erővel. Láthatólag egy várfalat akart megtisztítani a tüskés rózsabozóttól – de miért, amikor az olyan szép? Vasember nem volt rest, egy lövéssel megbénította a fiatal férfit, hogy aztán bíróság elé állíthassa környezetkárosításért. Szerencsére az ifjú nem kábult el teljesen, így el tudta magyarázni, hogy fenn a toronyban ott alussza majdnem örök álmát… – de hisz tudjátok. Képzeljétek csak el, mi történt volna, ha a Vasember börtönbe veti a bátor herceget, Csipkerózsika pedig talán sohasem ébred fel…
Mindez azonban nem riasztotta vissza Vasembert attól, hogy újra kalandozni kezdjen, csak úgy, találomra. Megpörgette a téridőgép műszerfalán a beállító tárcsákat, és már indult is. Egyik pillanatban még itt, a másikban pedig?
Egy hatalmas, fortyogó lávató felett találta magát. A vulkán szélén két kicsi alak birkózott, aztán az egyik már zuhant is lefelé a biztos halálba. Vasember se volt rest, zuhanórepülésben utána vetette magát és az utolsó pillanatban elkapta a vékony kis alakot. Valami belepottyant ugyan a tóba, de az nem érdekelte a hőst, csak hogy megmentse a szánalomra méltó, csont és bőr emberkét. Visszasuhant vele a téridőgépbe és lefektette a pilótaülés melletti ülésbe, majd friss vízzel élesztgetni kezdte.
-Drágaszágom! – sóhajtotta a magához térő.
-Nem – szerénykedett a Vasember – én nem vagyok drágaság, csak egy…
-Osztoba bádogember! – rikoltotta a másik. – Nem rólad beszélek, hanem a drágaszágomról! Gollam, gollam!
-Nem, nekem nincsen tollam – csóválta a fejét az életmentő -, de én vagyok a Vasember. Talán már hallottál rólam…
-Nem hallottam, szerencére, mert te vagy a legosztobább, legüreszfejűbb bádogember, aki csak létezhet! Én vagyok Gollam, és a drágaszágomat kereszem – talán nálad van? Igen, nálad van! – és már neki is támadt a Vasembernek, hogy kikutassa.
Vasember nem tudta, nevessen vagy szörnyülködjön a véznaság igyekezetén, amivel az meg akarja fojtani őt a páncélruhájában. Végül aztán egyik kezével félretolta és leszorította az ülésbe.
-Tudod mit, keresünk valami nyugodt helyet, mert nagyon lökdösöd a gépemet, és nem akarnék semminek se nekimenni itt a szirtek között. Leszállok, aztán megbeszéljük, ki vagy és mit keresel.
Elrepült a fortyogó vulkán felett, átrepült egy nagy csata helyszíne fölött, aminek épp akkor lehetett vége, végül leereszkedett egy kis tisztásra, ahol egy öregember üldögélt békésen, ölében egy nagy bottal. Gondolta, hátha az öreg valami felvilágosítást tud adni arról, hová is került és kit mentett meg az előbb.
-Hogyne ismerném őt – felelte az öreg -, ő egy szerencsétlen hobbitka, akit tönkretett az egy gyűrű, a hatalom gyűrűje.
-A drágaszágom! Nála van!
-Nem lehet nála, mert ha meglenne még a gyűrű, nem tudtuk volna legyőzni a gonosz Szauron hadait.
-Most hogy így mondod – nézett az öregre Vasember elgondolkodva -, mintha láttam volna valami gyűrűfélét a vulkánba pottyanni – de hát ki törődik ilyesmivel, amikor egy embert kell megmenteni?
-Jaj, a drágaszágom! Elpusztult az egyetlenem! – siránkozott a hobbitka.
-Jól tetted, hogy szegény Gollamot mentetted – mondta az öreg. - A gyűrűnek pusztulnia kellett, mert a gonoszság hordozója volt. Ez a kis hobbitka viszont, ő még megmenekülhet. Az eredeti neve Szméagol, és a hobbitok félszerzet népéhez tartozik. Véletlenül rátalált a hatalom gyűrűjére, ami hosszú élettel, láthatatlansággal és nagy erővel is meg tudta ajándékozni, de közben megrontotta a szívét. De Gollamban még mindig ott lappang a régi, jó kis Szméagol.
Gandalf – mert ő volt az, a legendás fehér varázsló - megsimogatta az összetört, síró hobbitka fejét, aztán betakarta köntösével.
-Hagyd itt nálam őt, majd én meggyógyítom. Testét is, lelkét is. De ne mondd el senkinek, hogy ide hoztad. Hadd higgyék a többiek, hogy a vulkánba zuhant és meghalt. Sokan haragszanak rá, hadd nyugodjon meg az ő szívük is.
Így is történt. Vasember hazarepült és még azt se árulta el senkinek, hol volt és kikkel találkozott. Ti se mondjátok el!



Villám Pikachu
Napközis mesék , 1. mese

Zs. Levente által ajánlott szereplők: Pikachu, Lionel Messi, Darth Vader, Miki egér

Sípos (S) Gyula: Villám Pikachu

Pikachu az ablak melletti polcon lakott. Ezt a helyet szerette legjobban, mert innen kilátott a kertre, s ami még fontosabb, az égre. Szerette a napsütést, szerette a holdat és a csillagokat is, de legjobban azt szerette, ha mindezt viharfelhők takarták el. Ha beborult az ég, Pikachu izgatottá vált, ha szemerkélt az eső, már alig fért a bőrébe, ha pedig zuhogott, dörgött-villámlott, Pikachu hangosan ujjongott, kiabált és mindenképp ki akart futni a szobából a viharba.
Soha nem engedtük ki. Nem akartuk, hogy megfázzon, meg aztán ki tudja, mi történik, ha egy elektromos pokémon magához vonzza a villámot?
Egyszer aztán mégis megtörtént a baj. Nem voltunk otthon, amikor kitört a vihar, az ablakot viszont nyitva hagytuk, hadd szellőzzön a szoba. Mire hazaértünk, szegény kis Pikachu már bőrig ázva, eszméletlenül hevert a kertben. A világ legnagyobb villáma teríthette le, ami a füvet is kiégette körülötte és széles árkot vájt a virágágyásba.
Pikachu csak másnap délelőtt tért magához. Messi épp a szobában edzett. Százat dekázott jobb lábbal, aztán százat ballal, majd felváltva, aztán körbe fel és le, boka, térd, mell, fejelés, vissza mellre, térd és lábfej - amikor Pikachu egy villámmal ellőtte tőle a labdát.
-Hoppá Messi! – kiáltotta. - Messzi-e még a messzi?
Először mind azt hittük, hogy csak viccel, és örültünk, hogy magához tért. Gyorsan kiderült azonban, hogy valami nagy baj történt. Pikachu nem hagyta békén Messit, újra meg újra ellőtte előle a labdát, végül egy villámcsapással kidurrantotta. Messi nagyon szomorú volt, de Pikachu csak nevetett rajta.
-Egyre messzebb van az a labda, ugye Messi?
Mindkettőjük jó barátja, az ágy végén, a párna szélén lakó Miki egér ezt már nem tudta szó nélkül hagyni.
-Mi van veled, Pikachu? Miért bántod Messit? Hiszen a barátod!
-Jól nézünk mi ki! – kiáltotta Pikachu – ha már te is beleszólhatsz a nagyok dolgába, Miki? – Azzal neki is odaszúrt egy villámot, de olyan gyorsan, hogy Miki egér alig tudott elugrani előle. – Fuss egérke, fuss! – és addig kergette, míg szegény Miki egér el nem bújt az ágy alá.
-Mostantól én vagyok a főnök! – kiáltotta Pikachu, és felugrott az asztal tetejére. – Mindenki azt teszi, amit én mondok, mert ha nem… - és fenyegetően végigsercegtetett a testén egy gömbvillámot.
-Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! – állt elő Darth Vader, aki eddig a sarokból figyelte az eseményeket. – Te itt nem hatalmaskodhatsz felettünk!
-Nocsak, a jó öreg dart vödör! – kacagott gúnyosan Pikachu. – Te akarnál engem megállítani? Engem? - És már ki is lőtt egy villámnyalábot Darth Vader felé. A sith lovag egy elegáns szaltóval tért ki előle.
-Legyen hát – mondta a Sötét Nagyúr, és előhúzta fénykardját. Nézzük, mire elég a nyers erő az én harcművészetemmel szemben?!
Óriási küzdelem kezdődött. Pikachu folyamatosan támadott, csapkodott a villámokkal, fénybe borította az egész szobát, mindenütt ott sistergett, villámlott, s közben be nem állt a szája, csúfolta, gúnyolta a másikat.
-Hopp, sötét vödör, ezzel mit kezdesz? Gyere pléhkaszni, ezt kapd ki!
Hiába volt azonban minden erő, gyorsaság, Darth Vader derekasan helytállt. Fénykardjával mindent kivédett, és elhajolt, és ugrott, és ellentámadott, végül aztán Pikachunak kellett hátrálnia. Talán veszített is volna, ha szegény Darth Vader lába egy tripla szaltónál be nem akadt volna a csillárba. De beakadt, s ott csüngött, fejjel lefelé, félig megbénulva, így Pikachu végül elérte villámaival és lesújtott rá.
Így történt. Pikachu túltöltődött a villám energiájával és ezt az erőt nem tudta jóra használni. Parancsolgatott, és ha valami nem tetszett neki, már oda is csapott a villámaival! Erővel nem tudtuk legyőzni, valami más megoldást kellett találni!
Este jött el a megfelelő pillanat, amikor a jóelőre kidolgozott tervünket végrehajthattuk. Addigra beszereztünk két fémcsipeszt, hozzájuk hosszú drótot és egy erős villanykörtét. A csipeszeket a drótokkal hozzákötöttük egy foglalathoz, abba pedig belecsavartuk az izzót. Két gyors barátunk, Lionel Messi és Darth Vader fogott egy-egy csipeszt, Miki egér pedig hozta a pillanatragasztót. Amikor Pikachu szokásához híven az ablakon bámult kifelé, mögé lopakodtunk. Gyorsnak kellett lennünk, a ragasztó miatt is – mert az nagyon gyorsan megkötött -, és Pikachu miatt is. Miki egér rányomott egy-egy nagy adag ragasztót mindkét csipeszre, Messi és Darth Vader pedig már ugrott is, és Pikachu kezeire ráfogatták azokat. Abban a pillanatban az erős villanyégő világítani kezdett, azaz kezdte elhasználni Pikachu elektromos energiáját.
A kis pokémon nagyon dühös lett! Birkózott, hánykolódott, sistergett, de nem tudott kiszabadulni két barátja öleléséből, a kezeire pedig úgy ráragadt a két csipesz, hogy nem tudta lelökni azokat sem. Talán még így is elvonszolta volna őket, ha Miki egér bele nem csimpaszkodik a lábába, hogy mozdulni se tudjon.
Hosszú-hosszú ideig dulakodtak, forogtak, gurultak. Már attól féltem, soha nem lesz vége, de aztán Pikachu lankadni kezdett, lassan-lassan lenyugodott. Nagy csendesség támadt, majd halk sírás hallatszott a kupac aljáról.
-Miért bántotok – sírt Pikachu. – Azt hittem, a barátaim vagytok!
Egymásra nézett a három újdonsült testőr: Messi, Darth Vader és Miki egér, aztán lemásztak szegény Pikachu meggyötört testéről.
-Hiszen a barátaid vagyunk – mondta Lionel Messi. – Nem emlékszel, mi  történt veled?
Szegény Pikachu nem emlékezett semmire, csak azt látta, hogy a kezeire csipeszeket ragasztottak, őt elemlámpának használják és még rajta is fekszenek. Amikor aztán elmesélték neki, hogy kiszökött a viharba, ott egy villám túltöltötte és azután zsarnokoskodott felettük, nagyon elszégyellte magát. Bocsánatot kért és megköszönte, hogy megmentették barátságukat és nem hagyták magára, amikor elvette az eszét a nagy erő. Hogy pedig jó szándékát bizonyítsa, elköltözött az ablak mellől a játékpolcra, hogy legközelebb nehogy kísértésbe essen, amikor jön a vihar.



Vissza az előző oldalra

 


sarkanyszeliditok.hu © Sipos Gyula - Vihart Anna I www.facebook.com/sarkanyszeliditok
Így születtek...  I  Mesék  I  A könyvekről  I  Játékok  I  Könyvesboltok  I  Programok  I  Olvasóinktól  I  Kapcsolat


HÍRLEVÉL



Napközis mesék

Íródott 2017-ben, a Zimándy Ignác Általános Iskola 10. napközis csoportja (4. a és 4. d osztályos tanulók) részére.
A szereplőket péntekenként olyan gyerekek mondták, akik azon a héten kitűntek valami jóban.
A szereplők elég meglepőek voltak, az első héten például egy fiú Lionel Messit, Pikachut (pokémon), Darth Vadert és Miki egeret kérte. Hogy ebből mi lett?
Bővebben

Ha jön a manókirály

Kedves Olvasó Barátaink!
A napközis mesék sorozatát befejezzük. A tíz mesét egy kis füzetben (egyszerű, fekete-fehér kivitel), száz példányban kinyomtatjuk, egyrészt a gyerekeknek, másrészt, aki még szeretné, annak....  :-)



Programok

Sárkányszelídítős műsor Törökbálinton, a Zimándy Ignác Általános Iskolában 2016. december 6-án és 7-én.
Bővebben

Köszönjük a rajzokat :-)
A mesékhez ovisok és iskolások sok-sok rajzot küldtek nekünk, amire nagyon büszkék vagyunk! Ezekből látható egy kis válogatás, íme:
Galéria :-)