Szép nyári délután volt, kint ültek a kertben, a gyerekek a híres Lánci bácsi féle kakaót kortyolgatták és úgy várták a következő mesét a Wihar-szigetekről. Lánci bácsi kényelmesen hátradőlt a székén, nagyot sóhajtott, aztán belekezdett az igaz történetbe:
- Tudva lévő, hogy minden embernek van angyala – kezdett bele a történetbe Lánci bácsi. - De nem csak az embereknek, hanem a hegyeknek, völgyeknek és országoknak is! A legnagyobb és legerősebb angyalok akár egész földrészek védelmezői is lehetnek és még a valamivel kisebbek is egész hegyláncok, óriási tavak és mezőségek fölött őrködnek. De nem minden angyal ilyen hatalmas és erős. Vannak ott is akik a tornasorban hátul állnak, nekik kisebb terület, kevesebb munka és kevesebb felelősség jut.
Azért a legtöbben igyekeznek ám, hogy nagyobbaknak és erősebbeknek látszanak!
Volt azonban közöttük egy vékony kis kék angyalka. Az nem akart tülekedni, inkább oldalra húzódott és a színekről álmodozott, mert a színeket nagyon szerette! A saját kék színét is, de szerette a sárgát, pirosat, zöldet, még a barnát és a feketét is!

Így történt, hogy a kis kék angyal lemaradt minden jó helyről. Mikorra sorra került, már nem volt ott csak egy kis darabka sivatag, meg a keleti óceán legmélyén néhány kicsi sziget. Mire azonban választhatott volna közülük, elé tolakodott egy még kisebb, ám igen álmos angyal és elkérte a sivatagot, mondván, hogy az való neki, azzal nincs sok dolog, ott legalább nyugodtan alhat. Így aztán a már csak a Wihar-szigetek maradtak meg a választékból, azok kerültek a kis kék angyal fennhatósága alá.
De ne gondoljátok, hogy a kis kék angyal szomorkodott vagy búslakodott volna – épp ellenkezőleg! Örült, hogy lesz egy kis területe, távol a kíváncsi szemektől, ahol kedvére álmodozhat és dolgozhat! Vándor tarisznyáját jól megpakolta mindenféle magocskákkal, vállára vetette és már repült is az óceán felé!

Ahogy megérkezett a Wihar-szigetekre, körberepülte mind a hármat és jól megszemlélte alakjukat. Két kis kerekded szigetecske volt kis távolságra egymástól, alattuk pedig a harmadik, félhold alakú. Távolról úgy néztek ki, mint két szem és egy mosolygó száj – mintha az óceán mosolyogna rá a felülről érkezőre! Ez nagyon tetszett a kis kék angyalnak, felnevetett és máris munkához látott. A tarisznyájában lévő magvakat ügyesen szétválogatta, majd a fűmagokat szétszórta, hogy szép zöld legyen a pázsit. A virágokét csoportosan helyezte el, hol színek szerint – a piros pipacsok egy körbe, a sárga gyermekláncfüvek egy másikba, a kék szarkalábak a harmadikba – hol pedig csak úgy össze-vissza, hadd keveredjenek egymással. Ültetett egy gyümölcsöst is, de nem feledkezett el a többi fáról és bokorról sem.
Amikor mindennel végzett, nagyot sóhajtott és hívta a felhőket, öntözzék meg a földet.
Hej, milyen szép kis szigetekké váltak a Wihar-szigetek! Csak úgy ragyogtak a sok színtől, élettől, de annyira, hogy a felhők sorban álltak, csak hogy láthassák egy kicsit őket.
Mindegyik akarta egy kicsit öntözni a virágokat, terelgetni a napsugarakat - ezért aztán távolról nem is lehetett látni a szigeteket, mert a felhőcskék mindig eltakarták!
Még össze is vesztek egymással, ki jön a sorban, ilyenkor aztán dörögtek, morogtak, villámaikat csattogtatták egymásnak, messziről úgy tűnt, mintha óriási vihar tombolna arra, ezért kerülte is minden hajó a környéket! Arra azonban a felhők nagyon vigyáztak, nehogy valamelyik villám elérje a szigetet, vagy akár csak egy csepp esővel is több hulljon a kelleténél a virágokra! Hiszen mind büszkék voltak a csodálatos látványra és dehogy akarták volna tönkretenni azt, ami-nek létrejöttében ők is közreműködtek! A kis kék angyal pedig boldogan sétált, szálldosott a fák között. A sok mozgástól vékonyabb lett mint valaha, de nagyon jól érezte magát!

Egyszer épp a gyümölcsösben repült és leszállt az almafákhoz, hogy egész közelről nézegethesse gyönyörű, piros termésüket. Ahogy nézegette, szárnyával simogatta őket, ki tudja miért, de akkorát tüsszentett, hogy annak lendülete felrepítette őt a felhők közé.
Hanem azt tudnotok kell, hogy az angyaloknak a legkisebb lehelete már képes meggyógyítani egy vágott sebet.  Ha ráfújnak egy fájós testrészre, abból menten eltűnik minden betegség! Hát akkor mire lehet képes egy ekkora tüsszentés!
Amikor a kis kék angyal visszaereszkedett az almafák közé, külö-nös zaj ütötte meg a fülét. Mintha két hang beszélgetne egymással, de még milyen hangosan! Óvatosan bebújt az ágak közé, hogy megnézze, mi történt. Láss csodát!

A tüsszentés ereje elért két almát, amelyek azon nyomban megelevenedtek. Na nem úgy, hogy lábuk vagy szárnyuk nőtt volna, de kinyílt a szemük, a szájuk és mintha be se akarnák csukni többé, csak mondták, mondták a magukét.
- Én egyenesen a tudás fájáról származom, nem is értem, hogy kerültem ide – dicsekedett az egyik. A másik rátódított:
- Én is pontosan onnan, láttalak is téged, ahogy épp növekedtél, ezzel a két szememmel láttam!
Még biztattalak is, hogy csak gömbölyödjél, pirosodjál, legyél olyan szép, mint én, hadd örüljenek az angyalok! Na jó, annyira szép nem tudsz lenni, de azért te is a csinosabbak közül való vagy!
A másik alma akart volna valami még nagyobbat tódítani, de észrevette a kis kék angyalt.
- Ni, egy kis angyalka! Jöttél szolgálni minket ugye! Már épp ideje volt! Nézd csak, milyen poros itt ez a levélke fölöttem! Talán kicsit odébb is tolhatnád, hogy jobban érvényesüljön a szépségem ámuló szemeitek előtt!
- Még hogy az a levél árnyékol – akkor nézd csak meg az enyé-met! Az már egyenesen sátortábor itt a fejem fölött! Ha azonnal el nem tűnik innen, tán örökre besárgulok – és akkor mi lesz a világgal!
- Kukac remélem nincsen? – kiabálta túl társát az alma. – Nem mintha félnék tőle, ha jön egy, csak vitézül kettéharapom – de mégis, jobb a békesség, ugye, nincsen!
- Te csak kettéharapod? Én ízzé-porrá őrlöm, csak lássak meg egyet! – mondta a másik és felfújta magát, hogy ha lehet még na-gyobbnak látszódjék. Közben azonban aggodalmasan nézett szét, hátha mégis közelben mászik egy kukac-fenevad.
A kis kék angyal tágra nyílt szemekkel figyelte a két hencegő almát, aztán elmosolyodott, kuncogni kezdett, végül már hangosan kacagott, lepottyant a puha fűbe, szégyellősen eltakarta az arcát, de így se bírta abbahagyni, és csak nevetett, nevetett a két életre kelt, felfújt hólyag almán.

Vissza az előző oldalra

sarkanyszeliditok.hu © Sipos Gyula - Vihart Anna I www.facebook.com/sarkanyszeliditok
Így születtek...  I  Mesék  I  A könyvekről  I  Játékok  I  Könyvesboltok  I  Programok  I  Olvasóinktól  I  Kapcsolat