Igazán szép nap volt. Jofi éppen Lánci bácsinál üldögélt, kedvenc székén az ablak mellett. Meleg kakaót ivott, a híres Lánci bácsi féle kakaót, tetején tejszínhabbal és csokireszelékkel. Nem volt túl forró, nehogy égesse a nyelvet, de még jó meleg, ami a hűvös őszi délutánon kellemesen átfűti a testet.
A kisfiú lassan iszogatta a kakaót és az ablakon keresztül bámészkodott. Éppen kortyolt egy jó nagyot a hatalmas bögréből, amikor az ablak előtt elfutott egy rózsa.
- Lánci bácsi - kiáltott fel Jofi - egy futó rózsa!
Az idős férfi fel sem nézett újságjából, úgy dörmögte: - van a kertben, a sövény mellett. Még mindig virágzik...
- Ez nem az, ez nem a futórózsa, hanem egy futó rózsa! Egy futó futórózsa! Láttam, ahogy bement az üvegházba!
- Ott jó meleg van, szeretik a növények - bólogatott Lánci bácsi, még mindig az újságját olvasva.
Jofi elhallgatott. Talán rosszul látta? De nem, tisztán emlékezett rá, hogy a rózsa - mielőtt bement az üvegházba - még intett is neki az egyik ágával. Biztos, hogy jól látta, tehát itt valami titok lappang! Felugrott a székről, átszaladt Lánci bácsi foteljéhez és beleült az öreg ölébe, rá egyenesen az újságra. Kezével átkarolta a nyakát, hogy semmi mással ne foglalkozhasson, csak vele.
- Lánci bácsi - suttogta a fülébe - én láttam, hogy az a rózsa mozgott!
- Biztos fújta a szél - mosolygott az öreg.
- De nem a szél fújta, hanem ment magától! Mintha lába lenne - sőt, futott! Na, áruld el...
Lánci bácsi tele volt titkokkal. A kisfiú tudta ezt, s azt is, hogy a bölcs öregember nem szívesen beszél ezekről - mégsem adta fel a küzdelmet. Addig kérte, addig nyaggatta, addig siránkozott, addig suttogott a fülébe - mert a nyakát el nem engedte egy pillanatra sem -, amíg az öreg végül beadta a derekát.
- Na jó, igazad van, valóban él egy járkáló rózsa a kertemben. Elmesélem a történetét, de ígérj meg két dolgot.
Először is, hogy titokban tartod, amit mondok, másodszor, hogy elengeded a nyakam, mert már majd megfulladok!
- Ígérem - kiáltotta Jofi, majd kényelmesen elhelyezkedett Lánci bácsi ölében - mesélheted!
- Tudnod kell - kezdte Lánci bácsi -, hogy a növények régen nem voltak ilyen maguknak való, egy helyben ülő lények, mint ma. Bizony mozogtak, sőt! A harangvirágok szökdécseltek, mert így szebben csilingeltek a kis harangjaik. A szarkalábok ugrándoztak, a kutyatejek futkároztak. A rózsák már óvatosabban sétáltak, nehogy megszúrják egymást. A galagonyabokrok inkább hajnalban szerettek sétálni, a mogyoró a kissé szeles időt kedvelte. A nagy fák meg a déli verőfényben napoztak a legszívesebben. Oda sétáltak, ahol legjobban sütött a nap és ott álldogáltak. Ebből lett aztán a baj is. Mert a kicsi, fürge virágok, akik szintén szerették a napfényt, hamarabb odaértek a legjobb helyekre, így mire a fák megérkeztek, nem maradt nekik egy talpalatnyi üres föld sem.
- Mégis csak szemtelenség - morogtak egymás között.
- Ezek a csitri kis virágok nem tisztelik a kort. Futkároznak, zajonganak, nem adják meg a kötelező tiszteletet.



De a virágok csak nevettek, csúfolódtak, s csak azért is elfoglalták a legjobb részeket.
- Mi értünk ide legelőbb - kiabálták - miénk a hely!
Így ment ez hosszú-hosszú időn át, míg egyszer az öreg tölgyfának elfogyott a türelme. Egy napon korán reggel kiballagott a rétre, annak is a legjobb helyére, s amíg a virágok kergetőztek, ő kényelmesen elhelyezkedett és gyökereit jó mélyen lefúrta a földbe.
- Én innen többet föl nem kelek - hirdette ki - és úgy s lett. Hiába volt minden biztatás, kérés, az öreg tölgy többé nem mozdult meg. Sőt, hosszú ágait is kinyújtóztatta, hogy minél több napfényt gyűjthessen leveleivel. Példáját követte a többi fa is. A fenyők, nyírfák, nyárfák csoportosan választottak helyet, s többé nem mozdultak. A fűzfák sem a patak partján, a gesztenyék sem a dombtetőn.
Erre aztán a bokrok is igyekeztek a maradék jó helyeket elfoglalni, gyorsan leásták magukat, s ragaszkodtak a saját részükhöz.
Most már a virágok is látták, hogy nagy bajba kerültek a saját irigységük és szemtelenségük miatt. Ezért ki-ki gyorsan helyet keresett magának és belekapaszkodott a kis földjébe, csak hogy megmaradhasson.



Azóta nem mozdul egyik növény se, nehogy elveszítse a helyét.
- És nem lehetne kibékíteni őket? - kérdezte Jofi.
- Nem bíznak már egymásban - válaszolta Lánci bácsi.
- Így hát soha többé nem mozdulnak meg?
- Ők már nem. Hanem a leveleiket elhullatják, hadd vigye a szél, s hozza másoktól, hogy legalább híreket kapjanak egymásról. Magjaikat is eleresztik, hátha azok jobb helyet találnak maguknak.
A pitypang termése vitorlázik, az akácé kering, a dió gurul, a szöszike lebeg - ennyi mozgás maradt nekik... neked viszont indulnod kell haza, mert lemenőben a nap, várnak otthon.
Jofi szomorúan nézett az órára és feltápászkodott.
- Sajnos mennem kell - mondta - a kakaó nagyon finom volt!
Letette az üres bögrét az asztalra és búcsút intett öreg barátjának. Hazafelé menet elhatározta, hogy azért otthon megsúgja kedvenc orgonabokrának - amire olyan könnyű felmászni - hogy ismeri a titkot, és csak nyugodtan sétáljon egyet, majd ő addig vigyáz a he-lyére, el ne foglalja senki. Ekkor jött csak rá, hogy még mindig nem tudja, miért tud sétálni Lánci bácsi rózsája. De legközelebb - fogadkozott Jofi - el nem megyek addig, amíg meg nem tudom!

Vissza az előző oldalra

sarkanyszeliditok.hu © Sipos Gyula - Vihart Anna I www.facebook.com/sarkanyszeliditok
Így születtek...  I  Mesék  I  A könyvekről  I  Játékok  I  Könyvesboltok  I  Programok  I  Olvasóinktól  I  Kapcsolat