Az északi hegyek alján, Szirtfok városában született és nevelkedett az a fiú, akit később Ármány néven ismert meg és rettegett a fél világ. Már kisgyerekként kitűnt éles eszével, ügyességével, de azzal is, hogy mindig csak nyerni akart. Ha egy játékban veszített, vagy nem őt választották ki először, már hisztizett, kiabált, csalást emlegetett.
Jó kiállású, erős fiú volt. Nagyon megnyerően tudott viselkedni, ha érdekei úgy diktálták. Ügyesen színészkedett és olyan ártatlan arccal állt a felnőttek elé, hogy azok elképzelni se tudták róla, hogy valami rosszat tehetett. Később épp alakoskodó, kétszínű magatartása miatt nevezték el Ármánynak, de ő nem bánta, sőt büszke volt rá! Úgy gondolta, pontosan így kell viselkednie annak, aki el akarja érni céljait.
Ármány rászolgált a nevére.
A nála erősebbeknek, hatalmasabbaknak hízelkedett, de a kisebbeket, gyengébbeket gúnyolta, kínozta. Később bandát szervezett és erőszakosságával rettegésben tartotta a környéket. Módszereivel végül nagy vagyonra tett szert, de ez se volt neki elég. Elhatározta, hogy a város vezetőjévé válik! El is indult a polgármester-választáson, de az emberek már kiismerték őt és módszereit, így nem szavazott rá senki.
Ármány a választás kudarca után dúlva-fúlva elhagyta Szirtfok városát és kimenekült az erdőbe. Itt bujkált hetekig, közben egyre csak a bosszúján gondolkodott. Elhatározta, hogy leszámol mindenkivel, aki megakadályozta, hogy igazi vezetővé legyen! Most már azzal se elégedett volna meg, ha Szirtfok városa polgármesterré választja – nem, ennél több kellett neki! Az egész környék vezérévé, sőt Észak királyává kell lennie, hogy őt méltó módon tisztelhessék!
Ármány azonban okos ember volt. Tudta, hogy egyedül nem érheti el célját. Azt is megértette, hogy most még ahhoz is kevés embere van, hogy Szirtfok városát elfoglalhassa. Hadsereget kell gyűjtenie – gondolta -, és fel kell kutatnia, szolgálatába kell állítania az óriásokat, sárkányokat és minden félelmetes élőlényt, akit csak talál! Ez vált élete céljává! Keresett, kutatott, kérdezősködött, hol lelhetne rá azokra a nagy erejű lényekre, akikkel legyőzhetne minden ellenállást és királlyá tehetné magát!
Az északi hegyek mélyén élt egy hatalmas óriás. Magányos fajta volt. A sűrűséget kedvelte, ahol senki nem zavarhatta, zaklatta sem munkákkal, sem más egyéb dologgal. Ez a hatalmas óriás ugyanis a világ leglustább óriása volt! Ha rátalált egy szép vadalmafára, akkor lefeküdt mellé és addig maradt ott, amíg szép komótosan le nem szedegette róla az összes almát. Akkor aztán lelegelte a leveleket is, az ágakat pedig malomkerékként őrlő fogaival zúzta péppé, úgy nyelte le. Nem evett ez az óriás mást, csak növényeket, abból is csak azt, ami épp a szeme elé került. Ha elfeküdt egy helyen, addig nem mozdult, míg le nem tarolt mindent maga körül. Akkor odébb cammogott egy kissé, újra leheveredett és csak evett és evett, szuszogott, bámészkodott, pislogott, horkolt egyet, aztán felébredt és újra csak evett és evett. Olyan lusta volt, olyan keveset mozgott, hogy az orrában fészket raktak a madarak, a fülét meg csúszdának használták az egerek.
Erre a lusta óriásra talált rá először Ármány. Jó ideig csak távolról figyelte, s még amikor úgy látta, hogy az óriás szelíd természetű, akkor is csak óvatosan közelítette meg.
-Jó napot neked, erdők hatalmas ura, kinél nagyobbat, félelmetesebbet nem látni sehol, üdv néked! – kiáltotta oda egy hatalmas tölgyfa takarásából.
-Hö? – a lusta óriás úgy meglepődött, hogy megállt a szájában a falat. Lassan oldalra fordította a fejét, azt keresve, ki szólította meg. – Hö? – kérdezte még egyszer, aztán tovább majszolta a marék makkot, amit az imént tömött a szájába.
-Itt vagyok, hatalmas óriás, te minden óriások legnagyobbika – hízelgett neki Ármány, és kiintegetett a fa mögül. – Azért jöttem, hogy elmondjam, milyen nagy szükség van rád és milyen nagy tisztességben lehet részed!
-Öhö – hümmögte az óriás, és mintha bólintott is volna. Ármány ezt biztatásnak vette, így gyorsan folytatta:
-Tudd meg, ó rettenetes erejű, felséges úr, hogy Észak városait nagy veszély fenyegeti. Ostoba és gonosz emberek acsarkodása, viszálya nehezíti ott az életet. Talpraesett vezetőiket elüldözik, így aztán romlásnak indult minden. Én azonban – mondta Ármány és kihúzta magát -, nem nyugodhatok bele ebbe a gyalázatba! Ezért elhatároztam, hogy rátermett emberekből sereget toborzok, hogy helyreállítsam a rendet Észak egész földjén. Mivel pedig rólad hallottam, hogy te nemes szívű és értelmes óriás vagy, ezért legelőször hozzád jöttem, hogy meghívjalak, légy ennek a dicsőséges vállalkozásnak részese, sőt, egyik vezetője!
Az óriás tűnődve nézte ezt az előtte ágáló emberparányt. Eddig meg se fordult a fejében, hogy nemes szívű volna, igazából azt se tudta, mit is jelent ez a kifejezés. Arra azonban emlékezett még ifjúkorából, hogy seregesdit játszani, rohangálni fel-alá, szónokolni, csapatot vezetni nagyon fárasztó dolog és egyáltalán nem neki való! Így aztán nem válaszolt semmit, csak oldalára fordult, hátát mutatva a férfinak. Ármányt azonban nem olyan fából faragták, hogy ilyen könnyen feladja! Hiszen már el is képzelte, ahogy bevonul Szirtfok városába, az óriással kirángattatja házaikból az ellene szegülőket és ízzé-porrá morzsoltatja őket! Gyorsan átfutott a másik oldalra, egyenesen a lusta óriás fejéhez és tovább győzködte:
-Gondolj bele, hatalmas óriás, mit nyerhetsz, ha hozzám csatlakozol! Nem kell többé az erdők mélyén bujkálnod és keserű makkot enned! Szolgák lesik majd kívánságaidat, szarvas-pecsenyét szolgálnak fel neked és hordószámra jó bort!
Ezt kellett csak hallania a lusta óriásnak! Még hogy őt kiüldözzék a kedvenc erdejéből?! Emberek rohangáljanak körülötte, amikor ő másra se vágyik, csak csendre és nyugalomra?! Szarvaskákat gyilkoljanak neki, aki együtt legelészik velük már évtizedek óta?! Olyan haragra gerjedt, de olyanra, amilyen nem volt tán süldő legény kora óta, amikor egyszer elették előle a kedvenc körtefáját! Nagy mérgében még a madárfészket is kivette az orra barlangjából – mert annyira azért nem volt dühös, hogy a madárkákra ne vigyázott volna -, aztán fújt egy nagyot Ármány felé. Nem olyan nagyot, hogy a fák kidőljenek, nem is olyan nagyot, hogy az ágak letöredezzenek, de ahhoz elég nagyot, hogy a fondorkodó férfit messzire repítse, ki az erdőből, egyenesen egy tavacska kellős közepébe.
-Höhö – szuszogta elégedetten a lusta óriás, és kényelmesen a hátára fordult a tölgyfa mellett. A madárfészkeket visszahelyezte az orrába, aztán hatalmas száját kitátva kissé megpöckölte a fát egy kis makk-esőért. Rágcsált, csámcsogott és mielőtt elszundított, még azon gondolkodott, milyen zaklatott, kalandos időket kell itt neki elszenvednie!
sarkanyszeliditok.hu © Sipos Gyula - Vihart Anna I
www.facebook.com/sarkanyszeliditok
Így születtek... I Mesék I A könyvekről I Játékok I Könyvesboltok I Programok I Olvasóinktól I Kapcsolat